7.fejezet - Futás!

Megnyomtam a csengőt. Minden porcikámat baljós bizsergés járta át, de már semmi sem tudott érdekelni. A bűntudatom már olyan szinten eluralkodott rajtam, hogy már számba sem vettem. Féltem, gyáva voltam, és legfőképpen férfi. Grace végre ajtót nyitott, és a döbbenettől hátrált kicsit.

- Liam! - nyelt nagyot, nehezen mondva ki a nevemet.

Nem válaszoltam, nem gondolkodtam, csak beléptem a lakásba, becsuktam az ajtót, majd hevesen megcsókoltam Gracet, amit ő rögtön viszonzott. Arcán láttam a boldogság jeleit, amiért sok év után visszatértem hozzá. De ő nem tudhatta, hogy jelen pillanatban nem az iránta való érzelmeim hajtanak, csupán a testem. Kellett valaki, akinek számítottam, aki szeretett, még ha én nem is viszonoztam ezt.

Óvatosan lefejtettem róla a felsőjét, és végignéztem a hibátlan női testen. Gyönyörű volt, de a fájdalmam elködösítette a látványt. Felejteni akartam, reggelre nem akartam tudni, ki volt az a Danielle. Újabb csókot leheltem az ajkaira, és a hálószoba felé vezettem. Tudtam az utat. Mikor megismertem Daniellet, még akkor is sokszor fűtöttem Grace ágyát. De Dani mégsem szakított velem, amit sosem értettem igazán. Szeretett, mindennél jobban, s én ökör még az emlékét is megcsaltam.

Legszívesebben kitéptem volna a szívemet a helyéről, hogy ne kelljen éreznem ezt az istentelen kínt, ami szúr, éget, kínoz, és egy percre sem szűnik, sőt, erősödik. De mivel ezt nem tehettem meg, így csak ástam és ástam, remélve, hogy egyszer elég mélyre kerülnek az emlékek és érzések ahhoz, hogy ne bántsanak.

Már az ágyban voltunk, egyikünkön sem volt ruha. Imádkoztam, hogy az éjszaka mindent elfeledtessen velem, de az égiek ezúttal sem hallgattak meg.

Egész éjjel összeszorított állkapoccsal feküdtem egy nő ágyában, minden percben arra ügyelve, el ne ordítsam magam. Kavarogtak a gondolataim, és én már kevés voltam ahhoz, hogy újra kibogozzam őket. Szerettem volna meghalni, vagy legalább egy amnéziát, hogy újra kezdhessem. Szerettem volna a nyilvánosságtól távol csendben megöregedni. De arra, hogy én mit akarok, sajnos senki nem volt kíváncsi...

***

- Ki van zárva, hogy elutazzunk! - tiltakoztam, amikor Paul bejelentette, hogy holnapután elmegyünk valami vidéki kastélyhoz klippet forgatni.

- Szerintem pedig, kedves Harold, mindegyikünknek jót tenne egy kis klímaváltozás! - okoskodott Louis, és nekem megint viszketni kezdett a tenyerem rá, hogy behúzzak neki egyet.

- Apropó mindenki. Hol van Liam? - nézett körbe Niall. Talán ő volt az egyetlen köztünk, aki az őt ért veszteség után is megőrizte hidegvérét, és kedves volt mindenkivel. De hisz ő mindig is olyan jó szándékú volt!

- Majd előkerül - vonta meg a vállát Zayn, mintha nem is arról az emberről beszélni, ki megmentette az életét. - De muszáj ezt a hülye utazást? - állt mellém.

- Igen fiúk, muszáj! - jelentette ki ellentmondást nem tűrően Paul. - Ha nem az lenne, akkor nem közöltem volna veletek.

Az ajtó nagyot csapódott, mindenki összerezzent, majd fel is lélegzett, amikor a nappali ajtajában Liam savanyú képe tűnt fel. Most eszméltem csak rá, mennyire tartunk már minden kis nesztől, amit csak hallunk, nehogy a gyilkos legyen. Ez a tény segített, hogy mégiscsak rávegyem magam az utazásra.

- Megjött az elveszett bárányka, aki úgy tűnik citromot legelt egész éjjel - gúnyolódott Louis, Liam keze pedig ökölbe szorult, de végül egy hang nélkül ült le mellém.

- Mi a pálya? - érdeklődött, de a választ szívesen kihagyta volna. Nyúzott volt, szemei alatt pedig fekete karikák húzódtak. Ilyen táskás szemekkel még bevásárolni is elmehetett volna.

- Száműznek minket egy vidéki kísértetházba! - röhögött fel Zayn, Liam szemöldöke pedig a magasba szökött. Zayn azonnal be is látta, hogy nem túl poénos dolgot mondott, mivel adott helyzetben senki nem akart hallani szellemekről, gyilkosokról, és semmiféle más kísértetlényekről.

- Pontosítva: egy öreg, de annál gyönyörűbb kastélyba, ahová dolgozni mentek - magyarázta Paul. - Videoklippet forgattok, amíg a rendőrség le nem zárja ezt az egész átkozott ügyet..

Most Liam röhögött fel, jogosan, mivel egy poros kastély valóban nem illett a banda imidzséhez.

- Ne húzzátok már a fogatokat! Én vagyok a testi épségetekért a felelős, és ha a körülöttetek zajló gyilkosságok után azt mondom utazunk, akkor ti rögtön csomagoltok! - fejtette ki bővebben az utazás okait Paul, és így már mindjárt logikusabb és reálisabb volt az egész, bár már az elejétől tudtuk, van más a ok is a klipforgatás ürügye mögött. De gondolkodni már senki sem akart, de még csak nem is tudott közülünk.

***

Miután megbeszéltük a csodálatosnak közel sem ígérkező utazásunk részleteit, az első dolgom az volt, hogy elmenjek Dinához. Reménykedtem benne, még nem késő, és meg tudom menteni, az amúgy biztos haláltól. Rátenyereltem a csengőjére, de nem nyitott ajtót. Félve tettem rá remegő, hűvös kezem a kilincsre, és lenyomtam. Nyitva volt, és pedig szabad bejutást kaptam a lakásba.

A levegőben ugyanaz a furcsa szag terjengett, mint Danielle halálakor. Bár az Alkonyat óta tudjuk, a vér szagát csak a vámpírok érzik, de most halandó létemre mégis szagolhattam a kínzó bűzt. Már tudtam a folytatást. Élő embert itt ma nem fogok találni. Nem tudtam, hova nézzek, nyújtottam a pillanatot, hogy minél később kelljen szembenéznem az igazsággal.

A folyosó végén a fogason összetört női test függött egy kötélen. Tétováztam, mit tegyek. Ha a szívemre hallgatok, akkor kiszúrom a szememet, mert már fel sem tudta fogni a rengeteg szörnyűséget, amit az utóbbi időben látott, és nem felejtett, újra és újra maga elé idézte őket rémálmaimon keresztül. Végül lenyeltem a torkomban növekvő gombócot, és csak egyszerűen sarkon fordultam, és otthagytam a testet. Minden szép emlékem most ott volt, felakasztva a fogasra.

Eljött a pont, amikor már tényleg nem tudtam tovább elviselni az életemet, és azt a játékot, amit űzött velem. Elvett tőlem mindent, ami egykor kedves és szép volt számomra, amit egyszer szerettem. Valakinek az volt a célja, hogy teljesen összetörjön lelkiekben, és most őszintén üzentem az illetőnek, sikerült. Ez már nem a híres Zayn Malik, a bradfordi rossz fiú volt, akinek egyetlen félszegen kiejtett szavától az összes lány elalélt. Ez már csak egy lelkiekben megcsonkult, összetört fiú volt, akinek szilánkokra törték a szívét, és a darabjaival dobálóztak. Minden egyes alkalommal azt hittem, mélyebbre már nem süllyedhetek. Aztán kiderült, hogy mégis, mert az alattam lévő szakadék végtelen.

A szemem a még mindig fehér kötést viselő kezemre tévedt. De már annyi fájdalmat kaptam mostanában, hogy nem tudtam volna még egyszer magamnak is önként okozni.

Az utcák, melyeken áthaladtam, ismerősek voltak, mégis fogalmam sem volt róla, merre tartok. Vajon el lehet futni a fájdalom elől? Nem valószínű, de mindegy is, mert engem már utolért. Csak nem tudtam, mit tud még belőlem megemészteni...