Megnyomtam a csengőt.
Minden porcikámat baljós bizsergés járta át, de már semmi sem
tudott érdekelni. A bűntudatom már olyan szinten eluralkodott
rajtam, hogy már számba sem vettem. Féltem, gyáva voltam, és
legfőképpen férfi. Grace végre ajtót nyitott, és a döbbenettől
hátrált kicsit.
- Liam! - nyelt nagyot,
nehezen mondva ki a nevemet.
Nem válaszoltam, nem
gondolkodtam, csak beléptem a lakásba, becsuktam az ajtót, majd
hevesen megcsókoltam Gracet, amit ő rögtön viszonzott. Arcán
láttam a boldogság jeleit, amiért sok év után visszatértem
hozzá. De ő nem tudhatta, hogy jelen pillanatban nem az iránta
való érzelmeim hajtanak, csupán a testem. Kellett valaki, akinek
számítottam, aki szeretett, még ha én nem is viszonoztam ezt.
Óvatosan lefejtettem
róla a felsőjét, és végignéztem a hibátlan női testen.
Gyönyörű volt, de a fájdalmam elködösítette a látványt.
Felejteni akartam, reggelre nem akartam tudni, ki volt az a Danielle.
Újabb csókot leheltem az ajkaira, és a hálószoba felé vezettem.
Tudtam az utat. Mikor megismertem Daniellet, még akkor is sokszor
fűtöttem Grace ágyát. De Dani mégsem szakított velem, amit
sosem értettem igazán. Szeretett, mindennél jobban, s én ökör
még az emlékét is megcsaltam.
Legszívesebben kitéptem
volna a szívemet a helyéről, hogy ne kelljen éreznem ezt az
istentelen kínt, ami szúr, éget, kínoz, és egy percre sem
szűnik, sőt, erősödik. De mivel ezt nem tehettem meg, így csak
ástam és ástam, remélve, hogy egyszer elég mélyre kerülnek az
emlékek és érzések ahhoz, hogy ne bántsanak.
Már az ágyban voltunk,
egyikünkön sem volt ruha. Imádkoztam, hogy az éjszaka mindent
elfeledtessen velem, de az égiek ezúttal sem hallgattak meg.
Egész éjjel
összeszorított állkapoccsal feküdtem egy nő ágyában, minden
percben arra ügyelve, el ne ordítsam magam. Kavarogtak a
gondolataim, és én már kevés voltam ahhoz, hogy újra kibogozzam
őket. Szerettem volna meghalni, vagy legalább egy amnéziát, hogy
újra kezdhessem. Szerettem volna a nyilvánosságtól távol
csendben megöregedni. De arra, hogy én mit akarok, sajnos senki nem
volt kíváncsi...
***
- Ki van zárva, hogy
elutazzunk! - tiltakoztam, amikor Paul bejelentette, hogy holnapután
elmegyünk valami vidéki kastélyhoz klippet forgatni.
- Szerintem pedig, kedves
Harold, mindegyikünknek jót tenne egy kis klímaváltozás! -
okoskodott Louis, és nekem megint viszketni kezdett a tenyerem rá,
hogy behúzzak neki egyet.
- Apropó mindenki. Hol
van Liam? - nézett körbe Niall. Talán ő volt az egyetlen köztünk,
aki az őt ért veszteség után is megőrizte hidegvérét, és
kedves volt mindenkivel. De hisz ő mindig is olyan jó szándékú
volt!
- Majd előkerül - vonta
meg a vállát Zayn, mintha nem is arról az emberről beszélni, ki
megmentette az életét. - De muszáj ezt a hülye utazást? - állt
mellém.
- Igen fiúk, muszáj! -
jelentette ki ellentmondást nem tűrően Paul. - Ha nem az lenne,
akkor nem közöltem volna veletek.
Az ajtó nagyot
csapódott, mindenki összerezzent, majd fel is lélegzett, amikor a
nappali ajtajában Liam savanyú képe tűnt fel. Most eszméltem
csak rá, mennyire tartunk már minden kis nesztől, amit csak
hallunk, nehogy a gyilkos legyen. Ez a tény segített, hogy
mégiscsak rávegyem magam az utazásra.
- Megjött az elveszett
bárányka, aki úgy tűnik citromot legelt egész éjjel -
gúnyolódott Louis, Liam keze pedig ökölbe szorult, de végül egy
hang nélkül ült le mellém.
- Mi a pálya? -
érdeklődött, de a választ szívesen kihagyta volna. Nyúzott
volt, szemei alatt pedig fekete karikák húzódtak. Ilyen táskás
szemekkel még bevásárolni is elmehetett volna.
- Száműznek minket egy
vidéki kísértetházba! - röhögött fel Zayn, Liam szemöldöke
pedig a magasba szökött. Zayn azonnal be is látta, hogy nem túl
poénos dolgot mondott, mivel adott helyzetben senki nem akart
hallani szellemekről, gyilkosokról, és semmiféle más
kísértetlényekről.
- Pontosítva: egy öreg,
de annál gyönyörűbb kastélyba, ahová dolgozni mentek -
magyarázta Paul. - Videoklippet forgattok, amíg a rendőrség le
nem zárja ezt az egész átkozott ügyet..
Most Liam röhögött
fel, jogosan, mivel egy poros kastély valóban nem illett a banda
imidzséhez.
- Ne húzzátok már a
fogatokat! Én vagyok a testi épségetekért a felelős, és ha a
körülöttetek zajló gyilkosságok után azt mondom utazunk, akkor
ti rögtön csomagoltok! - fejtette ki bővebben az utazás okait
Paul, és így már mindjárt logikusabb és reálisabb volt az
egész, bár már az elejétől tudtuk, van más a ok is a
klipforgatás ürügye mögött. De gondolkodni már senki sem akart,
de még csak nem is tudott közülünk.
***
Miután megbeszéltük a
csodálatosnak közel sem ígérkező utazásunk részleteit, az első
dolgom az volt, hogy elmenjek Dinához. Reménykedtem benne, még nem
késő, és meg tudom menteni, az amúgy biztos haláltól.
Rátenyereltem a csengőjére, de nem nyitott ajtót. Félve tettem
rá remegő, hűvös kezem a kilincsre, és lenyomtam. Nyitva volt,
és pedig szabad bejutást kaptam a lakásba.
A levegőben ugyanaz a
furcsa szag terjengett, mint Danielle halálakor. Bár az Alkonyat
óta tudjuk, a vér szagát csak a vámpírok érzik, de most halandó
létemre mégis szagolhattam a kínzó bűzt. Már tudtam a
folytatást. Élő embert itt ma nem fogok találni. Nem tudtam, hova
nézzek, nyújtottam a pillanatot, hogy minél később kelljen
szembenéznem az igazsággal.
A folyosó végén a
fogason összetört női test függött egy kötélen. Tétováztam,
mit tegyek. Ha a szívemre hallgatok, akkor kiszúrom a szememet,
mert már fel sem tudta fogni a rengeteg szörnyűséget, amit az
utóbbi időben látott, és nem felejtett, újra és újra maga elé
idézte őket rémálmaimon keresztül. Végül lenyeltem a torkomban
növekvő gombócot, és csak egyszerűen sarkon fordultam, és
otthagytam a testet. Minden szép emlékem most ott volt, felakasztva
a fogasra.
Eljött a pont, amikor
már tényleg nem tudtam tovább elviselni az életemet, és azt a
játékot, amit űzött velem. Elvett tőlem mindent, ami egykor
kedves és szép volt számomra, amit egyszer szerettem. Valakinek az
volt a célja, hogy teljesen összetörjön lelkiekben, és most
őszintén üzentem az illetőnek, sikerült. Ez már nem a híres
Zayn Malik, a bradfordi rossz fiú volt, akinek egyetlen félszegen
kiejtett szavától az összes lány elalélt. Ez már csak egy
lelkiekben megcsonkult, összetört fiú volt, akinek szilánkokra
törték a szívét, és a darabjaival dobálóztak. Minden egyes
alkalommal azt hittem, mélyebbre már nem süllyedhetek. Aztán
kiderült, hogy mégis, mert az alattam lévő szakadék végtelen.
A szemem a még mindig
fehér kötést viselő kezemre tévedt. De már annyi fájdalmat
kaptam mostanában, hogy nem tudtam volna még egyszer magamnak is
önként okozni.
Az utcák, melyeken
áthaladtam, ismerősek voltak, mégis fogalmam sem volt róla, merre
tartok. Vajon el lehet futni a fájdalom elől? Nem valószínű, de
mindegy is, mert engem már utolért. Csak nem tudtam, mit tud még
belőlem megemészteni...
kövit:3 imádom nagyon jól írsz:D
VálaszTörlésNagyon jó!!! *_*
VálaszTörlésannyira jooo *...*
VálaszTörlésimadoom. :3
sieess!:)
Mikor hozod a kövit??? o.O am kva jó nagyon tetszik :)
VálaszTörlésszia:)
VálaszTörlésvan számodra egy meglepim! :)
http://www.direction-of-london.blogspot.hu/2012/08/dijacska-3.html