4.fejezet - Engedd el!

"Kedves Allie!

-Én hárommal boldogabb vagyok!

-Három mivel?

-Három méterrel a felhők fölött!

Emlékszel erre a három sorra? Megváltoztatták az életünket. Még mindig pontosan fel tudom idézni, ahogy ott ülsz a piros ruhádban a moziban előttem. A film végén könnyes szemmel hátrafordulsz, és kérsz egy zsepit. Itt indult a mi kapcsolatunk, mesebeli találkozás, bármely Disney film irigyelhetné. Akkor azt mondtad, hogy te hiszel abban, hogy létezik igaz és örök. Azt állítottad, hogy ha két ember szereti egymást, akkor semmi és senki nem választhatja szét őket. Akkor velünk mi történt?

Emlékszem, hogy fel voltál háborodva a film végén, mert te már felkészültél a happy endre. Aznap, amikor találkoztunk, életemben először naplót írtam. Úgy éreztem, egy olyan különleges pillanatot éltem át, amit muszáj megörökítenem mielőtt elillan, elmúlik a perc, és az élet tovább pörög a monoton szürkeségével. Nem hagyhattam, hogy véletlenül is elfelejtsem az élményt, a színfoltot, amelyet te nyújtottál nekem. És a moziban olyan meggyőződéssel érveltél az igaz szerelem mellett, hogy még magam is elhittem: létezik. Hogy Csipkerózsika felébredt, hogy Hófehérke feléledt, és hogy Hamupipőke sorsa jóra fordult. Aztán jöttek az őrült rajongók, a sajtó, az egész hülye felhajtás. A való világ minden durvaságával súrolta a mesebeli képeket, amelyek halványultak, és a feledésbe merültek. De éltek! Csak erre későn jöttem rá. Csak akkor hívták fel magukra újra a figyelmet, amikor te elmentél közölünk. Sosem értettem, hogy nem unod meg a filmet, aminek ezt köszönhetjük. Hogy tudtad újra és újra végignézni, újra és újra felháborodni a végén, és minden egyes alkalommal sírni rajta. De tulajdonképpen élveztem, hiszem letörölhettem a könnyeket az arcodról, és mosolyt ültethettem a helyébe. Mi voltunk az álompár egy világ számára. Mindenki elismerte, csak néhányan nem fogadták el. Én pedig ezt indoknak használtam fel arra, hogy miért követek el egyre több hibát. De igazából saját magamat kötöttem gúzsba. Az alkohollal és a cigivel lekötöztem magam a földre, ezzel megakadályozva, hogy én is a felhők felett járjak. Igazából nem a repüléstől féltem, hanem a zuhanástól. És a vége sajnos az lett,hogy téged taszítottalak a mélybe. Sajnálom! Sajnálom, hogy nem vállaltam fel rögtön, hogy a barátnőm vagy, hanem hosszú hónapokig rejtegettelek! Sajnálom, hogy annyiszor megcsaltalak, megbántottalak! És még sorolhatnám. Csak tudom, hogy ezt a szót kimondani könnyű. Tudom, hogy a tettek beszélnek! De én kin tegyem ezt jóvá? Annyira hiányzol! Talán egyszer megbocsátok magamnak, talán nem. Talán egyszer a világ is elismeri, hogy nem az én hibám, hogy meghaltál, talán ez soha nem következik be. De a nyomod már örökre ottmarad a szívemen!

Szeretlek! Zayn"

Könnyáztatta fehér lapok. Összehajtottam őket, és beletettem egy borítékba, amin az Allie név szerepelt. A levél minden egyes szava tüskeként élt a szívemben.

Ott álltam a temetőben. A pap szövegelt valamit, ami nem Allie. A pap nem ismerte őt. Csak én ismertem igazán. Allie mindenkinek kicsit más volt, de amikor kettesben feküdtünk otthon, összebújva a kanapén, akkor leolvadt róla minden álca, és igazán önmagát adta.

A koporsó fedele most lezárult. Már soha többé nem fogom látni az arcát. Körülnéztem. Mindenütt képmutató emberek, akik csak udvariasságból eresztettek meg egy-két könnycseppet, de legbelül nem érdekli őket a lány, akit már örökre elválaszt a koporsó fala tőlünk.

- Szeretlek Allie! - dobtam be a levelet az árokba, mielőtt elkezdték a földet rálapátolni. Megpróbáltam örökre elengedni.

***

- Semmi baj, Antonia! - öleltem meg Allie húgát. Mindig is szimpatizáltunk egymással, és most kicsit kihasználtam a helyzetet, hogy vigasztalhatom. Tudom, aljas dolog egy temetésen udvarolni, de az élet mindig megy tovább. Ha valami véget ér, egy új kezdődik el.

- Niall! - zokogott a karjaimban, és úgy éreztem összeroppantom akár a legkisebb mozdulatommal is. Olyan gyenge és sebezhető volt most, hogy egyre több föld hullott a koporsóra.

Kicsit eltávolodott tőlem, és a sír széléhez lépett, hogy vessen egy utolsó pillantást nővérére. Hangos csattanás. Lövés hangja. Antonia felkiáltott és szívéhez kapott. Fekete ruhája egy foltban melléhez tapadt, ott vérzik.

- Hívjon valaki orvost! - ordítottam a kétségbeesett, rémült tömegbe. A hangok tompultak, a fülemben lüktetett a vér. A zsebemhez nyúltam, de hiába, a telefonom nem volt nálam, talán a kocsiban maradt.

Zűrzavar, mindenki menekülni akart. Ez jellemző az emberekre, csak a saját bőrünket mentjük, más meg le van szarva.

- A mentők úton vannak! - kiáltotta valaki.

Ismerős arcokat kerestem, akitől tanácsot kérhetnék. A fiúk messze voltak, Dinát nem láttam. Antonia egyre nehezebben vette a levegőt, fuldoklott. Futni kezdtem felé, elkaptam a kezét, de mielőtt magamhoz húzhattam volna, belefordult a gödörbe, a testvére után. A pap keresztet vetett és felsóhajtott.

- Dupla temetés! Hova jutunk, Istenem?

Vége. Mindenki elhalkult. A néma csendet, a fagyos, komor levegőt a mentőautó szirénája hasította ketté, a húsomba vágott a hang.

- Már késő! - rogytam a térdemre. El sem mondhattam neki, mennyire szeretem! Elbénáztam! Miért ez a farkastörvény?

Néma csend, mindenki gyászolt, már senki sem állkönnyeket hullatott. Most mindenki megváltozott kicsit. Ez mindenkit megviselt. De miért kell ekkora tragédia ahhoz, hogy az emberek őszinték legyenek? Miért kell látniuk, érezniük, és tudatában lenniük, akár ők is lehettek volna ott?

***

Néztem az alattam morajló óceánt. Louis hiánya már most elviselhetetlen volt, de meghalni nekem sem volt célom. Elgondolkodtam mi hajtja az embereket. Mi is az igazi célunk? Egyáltalán van nekünk olyan? Úgy dobálózunk a szavakkal. Szeretlek, örökké, soha, gyűlöllek - csak néhány példa azokból, amit nap, mint nap kiejtünk a szánkon, mélyen beültetjük a másik szívébe, pedig tisztában sem vagyunk a jelentésével. A repülő gyorsan szelte az eget. Vajon hogy vannak a többiek Londonban?

Valaki hátulról megfogta a nyakamat. Felsikoltottam, tudtommal rajtam és a sofőrön kívül nem volt más a gépen. És mégis.

A repülő hirtelen lefelé vette az irányt, mintha leszállásra készültünk volna, úgy ereszkedtünk, már csak pár méter választott el minket a víztől. Nem kaptam rendesen levegőt, de a szorítás nem engedett. Kihúzott az ülésről, már a földön feküdtem. Megpróbáltam felnézni, de nem ment, a nyakam iszonyatosan fájt. A hajamnál fogva ráncigáltak, mint egy megunt rongybabát. Egy olló nyikorogva csattant, egy hajtincsem a remegő padlóra hullott, majd húztak tovább.

A repülő ajtaja nyitva állt, a levegő erőteljesen besüvített. Valaki hátulról megrúgott. Ahogy a lábam kicsúszott a gépből, még visszanéztem a gyilkosomra. Meghökkentem, mintha egy pillanatra megálltam volna a levegőben, mintha minden mozgás megállt volna, a világ elérte volna a ökéletes nyugalmi állapotot, melyet a fizika megannyi törvénye akadályoz. Egy ismerős arc nézett rám, akiről azt hittem szeret. De nem volt időm felfogni a történteket.

- Viszlát Eleanor! - int utánam gúnyos röhögéssel.

- Ne! - kiáltottam, de már késő. Zuhantam, bele az óceánba. A víz hidegen csapkodta a bőröm, olyan volt, mintha késsel szurkálták volna bőrömet. Fuldokoltam, és nem volt senki, aki megmenthetett volna. A süllyesztő beszippantott, és tudtam, egy óra múlva már csak egy szép emlék leszek egy fiú és néhány varát elméjében.