2.fejezet - Árnyékok

Heves, forró, vad. Két test ér össze a fekete, sötét és néma éjben. Nyögéseink összefolynak, csak a pillanatnak élünk.

- Zayn! - sóhajtja Allie szenvedélyesen. Mélyen a szemébe nézek, de annál sokkal többet látok. Szerelmet és szenvedélyt. Csókunk vad, tépjük, perzseljük egymás száját. Allie gerince ívbe feszül, felkiált, a testem megrázkódik.

Felébredtem.

Körülöttem gépek, egy kórházban feküdtem. A kezemen fehér kötés volt, a fájdalomtól alig bírtam mozgatni.

És akkor rájöttem, hogy nincs többé. Kitéptem az infúziót a karomból, és minden csövet leszedtem magamról, nem foglalkozva a mozgásomat erősen gátló, lüktető fájdalommal. A szívverésemet ellenőrző szerkezeten egyenes vonal futott, hosszan sípolt, nem mutatott életet. Ilyen a lelkem. Sivár és halott. A fojtogató érzés csak nőtt, úgy éreztem, végem.

Az ablakhoz rohantam, kitártam megváltást keresve. A szemközti felhőkarcolón fehérnemű reklám függ, rajta Allie mosolygott .Gyönyörű volt a képen, mint mindegyiken, melyet valaha is készítettek róla. Az egyik legelismertebb modell volt Londonban, a város még tele volt a fotóival. Mintha csak azért lennének kint a plakátok, hogy engem emésszenek. Mikor tűnnek már el?

Kimásztam az ablakpárkányra. Ha leugrok, vége lesz a szenvedésnek? Szemeimet a lent közlekedő autók sokaságára vetettem. Egyszer olvastam egy cikket arról, hogy milyen nehéz is öngyilkosnak lenni. Van, kinek még tizedszerre sem sikerül. Ugrásra készen álltam. Végigvetítettem a fejemben a képeket Allieről. Ő már nincs, és a szívemet már úgyis magával vitte a túlvilágra. Az utolsó emlékfoszlányhoz értem.

- Gyűlöllek! - ordította sírva, majd mezítláb elrohant a sötét éjszakába. Az utolsó szava ez volt hozzám. És az élet már nem adott rá esélyt hogy jóvá tegyem. Egyáltalán lehetne? Túl sok az idióta és idegesítő kérdés, melyet képtelen vagyok megválaszolni.

Vettem egy mély lélegzetet. A kezemmel nem markoltam tovább a párkányt, egy apró mozdulat, és lezuhantam volna.

Ajtócsapódás a szemem előtt, ahogy a hotel ajtaja becsukódik. És ajtócsapódás a valóságban, ahogy valaki bejött a kórterembe. Nem izgatott.

- Ne! - egy remegő kéz pihent meg a vállamon. Liam kétségbeesett hangját hallottam a hátam mögül.

Vállat vontam.

- Ne! - ismételte meg konokul, erőltetett nyugalommal a mondatot. A keze izzadt, lehullott a vállamról az ablakpárkányra. Nagyot nyelt,nehezen lélegzett. - Zayn! Ne tedd! - Indokokat kerestem rá, de nem találtam. Elrugaszkodtam. Liam felkiáltott. -Zayn!

***

Végre otthon voltam. Leállítottam a kocsim motorját, majd kiszálltam. Kicsit félelmetes volt egyedül egy kertes házban lakni, de a panelrengeteget egyszerűen nem bírtam elviselni. Elővettem a kulcsomat, és kinyitottam a kertkaput. Beléptem, a kapu pedig becsapódott mögöttem, majd kulcsra zárult. Gyorsan megfordultam, de senkit sem láttam, biztos csak a képzeletem játszott velem. Sötét volt, és a köd is leszállt. Baljós árnyékok húzódtak mindenütt.

- Ki van ott? - dadogtam, de nem jött válasz. Sejthettem volna. A hátam mögül morgás hallatszott, így visszafordultam. Óvatosan lépkedtem a kerti úton a ház felé. Ismét a halk morgás, olyan, mint a veszett kutyáké. Pár pillanat múlva a hang forrását is megtaláltam. Farkasok közeledtek felém az udvarban.

- Ne már! Ez olyan valószínűtlen! - fakadtam ki. Most komolyan! Farkasok Londonban?

Hátrálni kezdtem, de megbotlottam, és a földre estem. A bokám sajogni kezdett, nem bírtam ráállni. Az állatok meg csak közeledtek, igen éhesek lehettek. Emberhúsra.

- Segítség! - ordítottam, de nem számítottam válaszra.

Az egyik farkas odaért hozzám, majd belém harapott. A vállamat elöntötte a vér és a fájdalom nyílként hatolt bele minden egyes porcikámba. A következő harapás a lábamat érte. A húsom lassan kezdett elfogyni a csontjaimról. Ott feküdtem az éjszaka közepén, a fájdalomtól lebénulva, és vártam, hogy élve elfogyasszanak. Valaki megállt felettem.

- Se...gít... - próbáltam kinyögni, de ő csak a fejét rázta.

- Te úgyis olyan vad vagy! Mindenkire rámászol! Tapasztald meg, milyen ez! - mondta gúnyos mosollyal az arcán.

Majd minden végleg sötét lett, a fájdalom tompulni kezdett. Még egyszer lenéztem a végtagjaimra, amelyekből szinte már semmi sem maradt a csontokon kívül. Aztán jött a megváltó halál.

***

- Jó reggelt, édesem! - csókolgatta Louis a vállamat. A napfény aranyra festette a szobát, és melegítette a takaró alól kibújó lábaimat. Nagyot nyújtóztam.

- Szép reggelt! - mosolyogtam rá boldogan.

Csengettek.

Felpattantam, majd boldogan az ajtóhoz futottam. Amint kinyitottam, rögtön el is párolgott minden jókedvem és helyét átvette az iszonyatos rémület. Egy fiatal lány ácsorgott a küszöbön, ruhája szakadt és koszos volt. A testét elárasztották a kék-zöld foltok, verés nyomai. Az éjszakát az utcán tölthette, mert remegett, és ajkai lilák voltak. Fázott.

- Levél Eleonor Caldernek! - nyújtott át egy rózsaszín borítékot, majd elrohant mielőtt még fel tudtam volna ajánlani a segítségemet. Megdöbbenten álltam a nyitott ajtónál.

Feltéptem a levelet, amiből képek hullottak ki. Az első egy fiatal lány. Láttam már valahol. Talán ő a recepciós lány a hotelből, de nem mertem volna rámondani biztosan. A másodikon farkasok. De mi köze a kettőnek egymásoz? A harmadik kép megadta a választ. Egy széttépett emberi test. Körülötte farkasok, és vér. A képek mellé csupán ennyi szöveget mellékeltek: 'Te leszel a következő! Nem fog fájni! Vagy mégis? Az árnyékod vagyok!'

Visszacsúsztattam a papírokat a borítékba, majd hányingerrel a mosdóba indultam. Ahogy megfordultam, Louba ütköztem bele.

- Mit kaptál, cica? - vette ki a borítékot mosolyogva a kezemből. Majd ez a mosoly arcára fagyott, és megkeseredett a fotók láttán. A szöveg olvasztotta le, majd kétségbeesetten magához ölelt.

- Nem tudom mi folyik itt, de megvédelek! - lehelt csókot a számra. - Esküszöm!

"Te leszel a következő!" - visszhangzott a fejemben, mély nyomot hagyva maga után. Az ajtó becsapódott, pont, mint tegnap Zaynnél.

A gyilkos, a gyilkosom ott rejtőzött valahol.