Epilógus

Becsuktam a megviselt, fekete kis füzetet, és hosszan bámultam a gyászos, egyszínű borítót. Belegondoltam a tartalmába, és rá kellett jönnöm: ez nem én vagyok. Hogy süllyedhettem idáig? Börtönben ülök Allie Walker gyilkossági kísérlete miatt, csupán irigységből.

- Eleanor Calder! Azonnal menjen a többiekhez a koncertre! - szólt a rács túloldaláról nem éppen kedvesen a biztonsági őr, majd kattant a zár, és a vasajtó kitárult előttem, fájdalmasat nyögve. Felálltam és remegő végtagokkal elindultam.

- Kérem, ezt égesse el! - nyomtam az őr kezébe a naplót, és az aula felé vettem az irányt. Nehezen lélegeztem, és tudtam, most szembesíteni fognak mindazzal, amit elvesztettem. Örülnöm kellett volna az ajándék fellépésünknek, de én rettegtem.

A One Direction hangja betöltötte a termet, mikor a helységbe léptem. Erőtlenül rogytam le a hátsó sor legszélső üres székére, és próbáltam észrevétlen maradni. Mégis mindenki engem nézett, hiszen nevem már szinte egybeforrt a bandáéval. Kellemetlenül mozgolódtam, és zavartan bámultam a földet, a szemembe könnyek gyűltek. A dallam, ami szólt, a szívembe mart, a fiúk éppen a Forever Young-ot énekelték. Érkezésemre halk moraj futott végig a termen. Most én voltam a vesztes, a bukott királynő, akit önzősége és irigykedése juttatott a pokol legmélyebb bugyrába. Mégis erőt vettem magamon, és felemeltem a fejemet. Tekintetem egy pillanatra összetalálkozott Louiséval, szemeiből dőlt a csalódottság, és teljes mértékben elárasztott. A legrosszabb ellenségemnek sem kívántam volna ezeket a perceket.

A börtön épülete már nem volt igazi büntetés számomra. Ami tényleg marcangolt, és sírásra késztetett, az a bűntudatom volt. Ez volt az én saját, egyszemélyes börtönöm, és mindig ez lesz, amíg síromba nem fektetnek, mert ebből nincs szabadulás. Egyetlen bocsánat szó sem teheti jóvá tettemet, mert én örökre emlékezni fogok rá: elbuktam.

Megpróbálni megölni Zayn barátnőjét már önmagában is abszurd tettnek számított, amiért most egy világ utál, jogosan. De elképzelni, és papírra vetni a többi lány, és a fiúk halálát, még aljasabbnak tűnt. Csak azt tudtam magam elé képzelni, amint az őr a lángok áldozatává engedi, vagy éppen a kukába dobja a füzetet. Nem akartam többé hallani róla.

Vajon mindig lehet új életet kezdeni? Vagy van egy pont, ahonnan már nem vezet felfelé út? Van olyan bűn, ami után már csak a sötétség marad? Vagy éppen mások megbocsátanak, csupán saját magadat nem tudod többé elfogadni? Miért kell rettegni a tükörképemtől?

Remegtem, szenvedtem és szúrós pillantások kereszttüzében égtem. Az ideiglenesen kialakított színpadról öt sápadt, szomorú arc nézett egyenesen rám, ők sem számítottak rá, hogy itt leszek. Zayn utálatot küldött felém, én pedig imádkoztam, hogy váljak köddé. De nem történt semmi. A levegő fülledt volt, a tenyerem izzadt, és nem bírtam tovább egy helyben maradni. Felálltam, és visszarohantam a zárkámba. A párnám újabb könnyeket szívott fel megértően, ő volt talán az egyetlen, aki még megmaradt nekem.

- Nézze uram! Baromira nem érdekel a szabály, én akkor is beszélni fogok vele! - ordított egy ismerős hang a folyosó irányából.

- Nem mehet be!

Ekkor a cellám ajtajában Louis jelent meg. Hideg és távolságtartó volt ugyan, de bejött.

- Szia! - köszönt, én pedig kisírt szemmel, remegve próbáltam szóra nyitni a számat. - Muszáj beszélnem veled! Csak annyit akartam mondani, hogy bár nem ezt vártam tőled, de valahol meg lehet érteni téged is. Úgy gondolom, megkaptad a büntetésedet, nem hiányzik neked a haragom is még. Allie jól van, most engedték ki a kórházból, bár még hetekig otthon kell maradnia. De a mi kapcsolatunknak már vége, egy ideje már úgysem működött megfelelően. Viszont megbocsátok, bár nem feledek! Szeretném, hogy tudd, én nem kívánom neked, hogy rossz sorsod legyen. Kérlek ne szólj semmit, ne tedd még nehezebbé! - mondta hadarva, rezzenéstelen arccal, kerülve a szemkontaktust.

És elsietett. Letaglózva estem vissza az ágyamra, és levegőért kapkodtam, majd álomba sírtam magam.

***

Kiléptem a ragyogó napfénybe, ezúttal civil ruhában. Szinte semmim sem volt, legfőképpen pénzem nem, de ez most nem volt gond. Örültem, hogy egyszer nem csillogás vesz körül, de azért nem is az a piszok, ami a börtönben.

Egy új Eleanor élete állt most starthoz. Az emberek elfeledtek ez év alatt, a hajam vörösre festettem, kívülről-belülről megváltoztam, és végre elfogadtam a tényt, a múltat már sosem törölhetem ki. Lehetetlen. Inkább a jövőre koncentráltam. Tiszta lappal akartam indítani elsősorban magam előtt, és nem adni az emberek véleményére. Biztos kézzel akartam megírni életem könyvéből hátralévő fejezeteket.

Leintettem egy taxit, és bemondtam a címet. Mert bár követtem el hibákat, a szüleim gyereke maradtam, és ők vártak otthon. Hálás voltam nekik, kimondhatatlanul, és példaképként tekintettem rájuk. Hiányoztak.

A kocsiba beszállva a Live While We're Young ismerős dallama ütötte meg a fülemet. Bár még mindig csavart egyet a szívemen a hangjuk, és a légzésem is felgyorsult, mégis kevésbé éreztem rosszul magamat, mint eddig. Le kellett zárnom. Tudtam, reménykedtem benne, hogy valahol vár rám egy fiú, aki nagyon fog szeretni, azért, ami vagyok. Lehet, nem lesz világsztár, de nem baj. A lényeg, hogy boldoggá tegyen. Ez a tény éltetett. Folytattam az utamat, remélve, hogy ezúttal a jó irányba indultam el.

~ VÉGE ~