Epilógus

Becsuktam a megviselt, fekete kis füzetet, és hosszan bámultam a gyászos, egyszínű borítót. Belegondoltam a tartalmába, és rá kellett jönnöm: ez nem én vagyok. Hogy süllyedhettem idáig? Börtönben ülök Allie Walker gyilkossági kísérlete miatt, csupán irigységből.

- Eleanor Calder! Azonnal menjen a többiekhez a koncertre! - szólt a rács túloldaláról nem éppen kedvesen a biztonsági őr, majd kattant a zár, és a vasajtó kitárult előttem, fájdalmasat nyögve. Felálltam és remegő végtagokkal elindultam.

- Kérem, ezt égesse el! - nyomtam az őr kezébe a naplót, és az aula felé vettem az irányt. Nehezen lélegeztem, és tudtam, most szembesíteni fognak mindazzal, amit elvesztettem. Örülnöm kellett volna az ajándék fellépésünknek, de én rettegtem.

A One Direction hangja betöltötte a termet, mikor a helységbe léptem. Erőtlenül rogytam le a hátsó sor legszélső üres székére, és próbáltam észrevétlen maradni. Mégis mindenki engem nézett, hiszen nevem már szinte egybeforrt a bandáéval. Kellemetlenül mozgolódtam, és zavartan bámultam a földet, a szemembe könnyek gyűltek. A dallam, ami szólt, a szívembe mart, a fiúk éppen a Forever Young-ot énekelték. Érkezésemre halk moraj futott végig a termen. Most én voltam a vesztes, a bukott királynő, akit önzősége és irigykedése juttatott a pokol legmélyebb bugyrába. Mégis erőt vettem magamon, és felemeltem a fejemet. Tekintetem egy pillanatra összetalálkozott Louiséval, szemeiből dőlt a csalódottság, és teljes mértékben elárasztott. A legrosszabb ellenségemnek sem kívántam volna ezeket a perceket.

A börtön épülete már nem volt igazi büntetés számomra. Ami tényleg marcangolt, és sírásra késztetett, az a bűntudatom volt. Ez volt az én saját, egyszemélyes börtönöm, és mindig ez lesz, amíg síromba nem fektetnek, mert ebből nincs szabadulás. Egyetlen bocsánat szó sem teheti jóvá tettemet, mert én örökre emlékezni fogok rá: elbuktam.

Megpróbálni megölni Zayn barátnőjét már önmagában is abszurd tettnek számított, amiért most egy világ utál, jogosan. De elképzelni, és papírra vetni a többi lány, és a fiúk halálát, még aljasabbnak tűnt. Csak azt tudtam magam elé képzelni, amint az őr a lángok áldozatává engedi, vagy éppen a kukába dobja a füzetet. Nem akartam többé hallani róla.

Vajon mindig lehet új életet kezdeni? Vagy van egy pont, ahonnan már nem vezet felfelé út? Van olyan bűn, ami után már csak a sötétség marad? Vagy éppen mások megbocsátanak, csupán saját magadat nem tudod többé elfogadni? Miért kell rettegni a tükörképemtől?

Remegtem, szenvedtem és szúrós pillantások kereszttüzében égtem. Az ideiglenesen kialakított színpadról öt sápadt, szomorú arc nézett egyenesen rám, ők sem számítottak rá, hogy itt leszek. Zayn utálatot küldött felém, én pedig imádkoztam, hogy váljak köddé. De nem történt semmi. A levegő fülledt volt, a tenyerem izzadt, és nem bírtam tovább egy helyben maradni. Felálltam, és visszarohantam a zárkámba. A párnám újabb könnyeket szívott fel megértően, ő volt talán az egyetlen, aki még megmaradt nekem.

- Nézze uram! Baromira nem érdekel a szabály, én akkor is beszélni fogok vele! - ordított egy ismerős hang a folyosó irányából.

- Nem mehet be!

Ekkor a cellám ajtajában Louis jelent meg. Hideg és távolságtartó volt ugyan, de bejött.

- Szia! - köszönt, én pedig kisírt szemmel, remegve próbáltam szóra nyitni a számat. - Muszáj beszélnem veled! Csak annyit akartam mondani, hogy bár nem ezt vártam tőled, de valahol meg lehet érteni téged is. Úgy gondolom, megkaptad a büntetésedet, nem hiányzik neked a haragom is még. Allie jól van, most engedték ki a kórházból, bár még hetekig otthon kell maradnia. De a mi kapcsolatunknak már vége, egy ideje már úgysem működött megfelelően. Viszont megbocsátok, bár nem feledek! Szeretném, hogy tudd, én nem kívánom neked, hogy rossz sorsod legyen. Kérlek ne szólj semmit, ne tedd még nehezebbé! - mondta hadarva, rezzenéstelen arccal, kerülve a szemkontaktust.

És elsietett. Letaglózva estem vissza az ágyamra, és levegőért kapkodtam, majd álomba sírtam magam.

***

Kiléptem a ragyogó napfénybe, ezúttal civil ruhában. Szinte semmim sem volt, legfőképpen pénzem nem, de ez most nem volt gond. Örültem, hogy egyszer nem csillogás vesz körül, de azért nem is az a piszok, ami a börtönben.

Egy új Eleanor élete állt most starthoz. Az emberek elfeledtek ez év alatt, a hajam vörösre festettem, kívülről-belülről megváltoztam, és végre elfogadtam a tényt, a múltat már sosem törölhetem ki. Lehetetlen. Inkább a jövőre koncentráltam. Tiszta lappal akartam indítani elsősorban magam előtt, és nem adni az emberek véleményére. Biztos kézzel akartam megírni életem könyvéből hátralévő fejezeteket.

Leintettem egy taxit, és bemondtam a címet. Mert bár követtem el hibákat, a szüleim gyereke maradtam, és ők vártak otthon. Hálás voltam nekik, kimondhatatlanul, és példaképként tekintettem rájuk. Hiányoztak.

A kocsiba beszállva a Live While We're Young ismerős dallama ütötte meg a fülemet. Bár még mindig csavart egyet a szívemen a hangjuk, és a légzésem is felgyorsult, mégis kevésbé éreztem rosszul magamat, mint eddig. Le kellett zárnom. Tudtam, reménykedtem benne, hogy valahol vár rám egy fiú, aki nagyon fog szeretni, azért, ami vagyok. Lehet, nem lesz világsztár, de nem baj. A lényeg, hogy boldoggá tegyen. Ez a tény éltetett. Folytattam az utamat, remélve, hogy ezúttal a jó irányba indultam el.

~ VÉGE ~

13. fejezet - Meglepetés

Futottam. Nem tudtam hova, nem tudtam miért, nem tudtam gondolkodni, igazából semmit sem tudtam. Egy roncs voltam, egyetlen túlélő egy katasztrófa után, aki bár a szerencsétlenséget túlélte, mégis érzi, nem menekülhet. Futottam, megtettem ugyanazokat a semmire sem vezető köröket. Lépteimet búsan visszhangozták az egyedül maradt lépcsők, engem pedig hajtott a bűntudat és a még megmaradt lelkiismeretem. Rohantam, ziháltam, szenvedtem. Semmire sem volt jó már ez a gyászos kétségbeesés, amelyet hordozott a szívem. Nem mertem lemenni az aulába, hol Harry élettelen teste feküdt, melyből én szorítottam ki a lelket. Nem mertem az ebédlőbe menni, enni, hisz az Niallre emlékeztetett, a gyomrom pedig egészen összezsugorodott az idegtől. Nem mertem a fürdőbe menni a frissességet adó vízért, mert Zayn testének pora szállt a levegőben, feketeség és hamu borított mindent. Vége volt. Ez a feszélyezett csend más volt, mint az eddigi. Eltűnt a remény, mely ha kimondatlanul is, de ott élt mindannyiunk tudatában. Titkon az egész csapat hitt a boldog befejezésben, hogy minden rendbe jön, hogy minden lehet olyan, mint régen. Kisgyermeki lelkesedés volt ez, naivitás, valóra válthatatlan álom, de jól esett. Cél volt ez az életben, fény az alagút végén, melyért érdemes küzdeni. Ehelyett mi kifeküdtünk a közeledő vonat elé a sínekre, és egymást kötöztük le, ezzel is mentve saját értéktelen, olcsó életünk. És most vége. Mindennek. Már biztos, hogy nincs tovább. A lábaim lassan botlottak el, és utoljára estem a vérvörös szőnyegre. Kopott farmerom térde kiszakadt, bőröm felhorzsolódott. Körmeimet tehetetlenül húztam végig a szőnyeg érdes anyagán. Arcomat a vesztesek könnye áztatta, de felvállaltam. Azok kis karikákat rajzoltak az idegesítően piros, ki nem fakuló szőnyegre, jelezvén, éltek, távoztak, emléket hagytak. Velünk is ez fog történni. A háború utolsó lövései közeledtek, tudtam, utána nem lesz több fegyverkezés. Egy ideig talán sírnak majd utánunk a rajongók, és néhány poszter lapjait könnyek áztatják majd el. Olyan emberiek, és álcázóak, mint a mieink voltak. Aztán mindenki rájön, valójában nem ismert minket, nem tudja, kik is voltunk. Majd jön egy új banda, helyünkbe lépnek, és az élet visszaáll a normális kerékvágásba. Hogy mi marad belőlünk? Ha a gyilkos kegyes lesz, egy kis fa kereszt emlékezteti majd a kertben álló búskomor fákat arra, hogy élt egyszer öt fiú, akik nem elégedtek meg azzal, amijük volt, és szinte önként rohantak a a halál markába.

A fejemben egy dallam motoszkált, és csupán egyetlen sor zakatolt szüntelenül. "Haljunk meg fiatalon, vagy éljünk örökké.." Hihetetlen volt az érzés, ami elfogott, magamban hallottam a hangokat, és életem utolsó zenéjét énekeltem. Az elmémben emlékek úsztak ködösen, előttem árnyak futkostak a falon, hátborzongató volt. A folyosó végén lévő nagy üvegablakon láttam, ahogy a nap számomra utoljára emelkedik fel uralkodni felettünk, kik a fényre vágyunk. Most éheztem a világosság és igazság után. Behódoltam. Bár hamarabb megtettem volna. Minden könnycsepp más ok miatt gördült le. Fájt, égetett, mart, bántott.

Mögöttem megállt valaki. Még nem fordultam meg, nem voltam kész rá. Ezt ő is tudta, hiszen várt. Rájöttem, én voltam a fő célpont. Ezért hagyott engem utoljára, hogy végignézzem, ahogy mindenki meghal körülöttem, és rávett, hogy én is átpártoljak hozzá. Magamat szenvedtettem. Végül összeszedtem magam, és megfordultam. A hang a torkomon akadt, ott ültem, a nap erőtlen fénye megvilágította a hátamat. Előttem egy kecses női alak állt karba öltött kézzel, gúnyosan mosolyogva. Álmaim és rémálmaim asszonya.

Nagyot nyeltem, a nevét nem tudtam kiejteni számon. Szépségével igézett, szinte megbabonázta az embert, ahogy ránézett a kora reggeli gyér fényben.

- Kit vártál? - kérdezte semleges hanggal. Nem volt ebben sem kedves, sem gonosz, még csak gúny vagy közömbösség sem. Semmi az ég világon.

- Nem tudom - feleltem őszintén, hisz már nem volt értelme hazudni, maszkot húzni, álarc mögé rejtőzni, vagy falakat húzni magam köré. - Talán Liamet.

- Ő halott.

- Nem! - tiltakoztam. Nem tudtam mozdulni, és ezzel ő is tisztában volt. Számomra senki sem halt meg igazán. Számomra még mindenki élt és ez csak egy rossz és bugyuta álom volt.

- Most végig hallgatsz. Addig testileg nem bántalak, elég lesz neked a szavakkal megvívni ezt a csatát. Azt te is tudod, hogy senkinek nem sikerült megmenekülnie előlem, te sem leszel kivétel. - Óvatosan bólintottam, és őt figyeltem. - Hmm. Hol is kezdjem? Na jó, ne húzzuk egymás idejét! Engem várnak otthon, van egy megjelenésem, elő kell adnom a megtört barátnőt, akit meg akartak gyilkolni, és megölték a barátját, ezért most nagyon szenved. Téged pedig várnak a társaid a pokolban! - nevetett fel gúnyosan.

- Aljas vagy, Eleanor! - görbült le a szám, kezem automatikusan ökölbe szorult. De ez már csak csendes gyász volt számomra a saját temetésemen.

- Tudom. Az egész irigységből indult, de a végkifejlet csodás lett. Allie gyönyörű volt, mindenki csodálta, és nagy veszélyt jelentett rám a modellszakmában is, ráadásul ti is hanyatt dobtátok magatokat tőle. Elegem lett belőle, és megterveztem a halálát. De Alliet alapvetően kedvesnek tartottam, ezért nem akartam saját kezűleg végezni vele. Dina erre tökéletes volt, Zayn gyáva volt a barátnőjét bemutatni az ismerősének, talán nem akarta, hogy Allie féltékeny legyen, oktalanul, ha jól tudom. De vannak még számomra megfejtetlen titkok i.. Dina oka nem volt valami bonyolult, szerette Zaynt, az a hülye pedig nem viszonozta ezt. Összefogtunk, Alliet kiiktattuk. Tudtam, hogy Zayn a leglabilisabb lelkiállapotú, ezért kicsinálja saját magát. Aztán jött a recepciós lány, őt én meghagytam volna a nyomoronc bőrében, de Dina erősködött, hogy nem élhet tovább. Őt a farkasok elé vetettük, egyrészt ítéletként, másrészt, hogy lerágják róla a hitványságot, amiért tönkretett egy kapcsolatot. Tudod, ahogy egyre több vér tapadt a kezemhez, egyre jobban élveztem. Éltetett. Aztán Harry csaja jött, őt kegyetlen módon Harold orra előtt végeztem ki, hogy Harry a saját szemével lássa, a fellángolásai mit műveltek egy-egy lány szívével, és ez esetben testével is. Allie temetése tökéletes alkalom volt Antonia eltávolítására, hisz a szülőknek elég volt egy temetési költség is, nem akartam őket megterhelni. Annyira kiszámítható volt Niall, hogy rányomul arra a szerencsétlen csajra. Dina azt hitte, hogy átveheti az ügy felett a hatalmat, de túlságosan félt tőlem, így ellenem fordult. Keménynek akart látszani a recepciós képeivel, de én intéztem el az ő ügyét. A kis szemét kidobatott az óceánba. De sosem volt egy észlény, azzal nem számolt, hogy a lakott területhez túl közel vetett ki, és egy halászhajó kimentett. Persze megvoltak az embereim, akikkel kapcsolatba is léptem, míg felépültem, és hazautazhattam. Az a megfenyegetett lány, aki meglátogatott minket egyik reggel, ő segített nekem Daniellet kinyírni. Az ő életük darabokban hevert Liammel, ezért vagdaltam fel, és halotti tornak is tökéletesen megfelelt. Ezzel elértem első számú célomat. Egymásnak ugrottatok, én pedig első sorból, popcornnal a kezemben néztem végig a veszekedéseket, és a még élvezhetőbb verekedéseket. Az élet is az én oldalamra állt, a menedzser nagynénje feldobta a talpát, én pedig óvatosan rávettem, jobb szóval megfenyegettem az amúgy is gyáva pasast, hogy ide küldjön titeket "kirándulni" - a kezeivel idézőjelet rajzolt a levegőbe. Megrémített, milyen könnyedséggel beszélt a halálról. - Ti ideutaztatok, és kaptatok tőlem egy rettegéssel teli napot, amíg én megöltem Liam szeretőjét. Tudod, Gracet, akinek létezéséről csak te tudtál, és hallgattál is. - Közelebb lépett, és leguggolt elém.

- Menj a közelemből! - sziszegtem.

- Oké! - tette fel védekezően a kezeit, majd folytatta.

- Utánatok jöttem, és kihasználtam a helyet. A kastély nemrég átépítésen ment keresztül. Pault sürgősen el kellett távolítanom, mert ő volt az egyetlen komoly ellenfelem. A szoba, ahol kivégeztem, régen kincstár volt, a hangszigetelést és a páncélajtót meghagyták, így ti nem is észleltetek semmit abból, hogy szegény Paul szenved. Niall halála az étel lett, de ehhez nem kellett sok ész. Betegesen vonzódott a kajához, talán jobban szerette, és becsülte, mint az embereket. Nem volt lelke, bálványként imádta a zabálást. A következő Liam volt. Undorítónak tartottam, hogy miközben barátnőjét kellett volna gyászolnia, ő egy másik nő szájában, és testében kereste a vigaszt. Neki szétégettem sósavval a torkát, és ezzel egyben elvettem a hangját is, az egyetlent, amit még szeretett magában. Eztán balhéztál össze Harryvel, így elvetted tőlem a fő munkát, megsebesítetted. Érezhette, milyen elesettnek lenni, hogy milyen, amikor nem körülötte forog a világ, és amikor ő néz fel valakire. Élvezettel döftem belé a lándzsát. Ezzel párhuzamosan Zayn a fürdőben kapott ízelítőt a pokol klímájából. Őt tüzes természete, és a cigaretta vetette a lángok sorsára. Mivel elméletileg te voltál a barátom, ezért te maradtál utoljára. Sosem szerettél igazán, nem én voltam számodra a boldogság, nekem viszont te jelentettél mindent. Én pontosan tisztában voltam vele, miért utálod úgy Harryt, bármennyire is rejtegetted mindenki elől. Azt hiszed, nem tűnt fel neke,m, hogy valami nincs rendben veled? Hogy nem vagy igazi férfi? Teljesen ki akartalak csinálni a tudattal, hogy tisztán látsz, és tudod az okokat. Sikerült. Meg akarom neked most tanítani, ki is vagyok én! Velem nem játszadozhatsz! - mosolygott.

- Mi lesz a vége? - néztem rá nagy szemekkel. Ezen információk tudatában inkább meg akartam halni.

- A házban ketyeg egy aranyos kis bomba. Fel fog robbanni. A házból csaknem húsz kijárat vezet a kertbe és az útra. Ezekből csupán egyet lehet kinyitni, azt is csak a nálam levő kulccsal. Jó próbálkozást! - majd felállt, és elindult. - De tudod mit? Nekem ez nem elég! Biztosra megyek! - jött vissza, és mögém állt. A kés gyorsan futott végig a torkomon, végighasította a bőrömet. Talán a fájdalom adott erőt, de kicsavartam a kezéből, és utolsó erőmből a lába után kaptam. Megragadtam a bokáját, a kulcscsomó zörögve csúszott ki a kezéből. A kést a lábába szúrtam, ő pedig fájdalmasan felordított. Ekkor meghallottam az éles sípolást, amely valószínűleg azt jelezte, másodperceken függ az életünk.

- Ne! - ordította artikulálatlanul.

- Sajnálom, El! De későn eszméltem rá, mik az életben az igazán fontos dolgok! Bár előbb beláttam volna! - mondtam fojtott hangon. - Meg mondjam, mi a te végzeted, e szép beszámoló végén? A mohóság.

- Gyűlöllek Louis! Tönkretettél! - kiáltott, és könnyeket láttam megcsillanni karikás szemeiben.

- Te már nem az vagy, akit tiszteltem egykor! - ingattam a fejem, de hangom már alig volt. A sípolás abbamaradt, a bomba robbant. A vérem egyé vált a szőnyeg színével. És tényleg vége lett. Itt hagytam a testemet, átutazóban voltam egy más világba, egy jobb élet reményében.

***

- Kizárt, hogy bárki is életben maradt volna! - köszörültem meg a torkomat. - Elkéstünk - majd letettem a sárga szalagot, mellyel körbekerítettük az egykori kastély füstölő maradványait.

- Ennyit arról, hogy szolgálunk, és védünk! - vette le fejéről egyenruhájának kalapját az őrmester.

Minden olyan zavaros volt. A levél, amelyet az ismeretlen lány küldött, egy világhírű banda gyilkossága. Ha tudom, hogy a világ ennyire kifordul, sosem megyek rendőrnek.

- Az épületben csupán két holttestet találtunk, melyekről biztosan állítható, emberek voltak egykoron, de beazonosítani már lehetetlenség lenne! - jelentette az egyik kolléga.

- Lejátszott meccs - hajtottam le a fejemet.

"Tisztelt rendőrség!

Figyelmeztetem önöket, hogy a One Direction nevű fiúbanda életveszélyben van. Én is a gyilkos áldozata lettem, de én megérdemeltem, hisz a szövetségévesévé váltam. Nem tudom, mi juttatott ide, de most jóvá szeretném tenni. Élve erre már nem lesz lehetőségem, de reménykedem benne, hogy ez a levél által megakadályozhatom a további felesleges vérontást! Egy vidéki kastélyban fogják kivégezni az öt fiút. Hogy pontosan melyikben, nem tudom, de kérem vizsgálják át London környékét! Siessenek! Az idő ketyeg, én távozom!

Dina, Zayn egyik közeli ismerőse"

- Őrület - mondtam szomorúan, ahogy újra átfutottam a rövid sorokat, és néztem a cetlire kanyarított gyöngybetűket.

- Megkezdődik a nyomozás! Mindent ki kell derítenünk! - szólalt meg a főnök, ezzel kirángatva a gondolataim közül. - Ami pedig a sajtót illeti, amíg lehet, el kell titkolnunk az ügyet, már ha ez lehetséges!