9.fejezet - Nincs menekvés!

- Louis! - rángatta meg a pulcsim ujját Zayn. - Ébresztő, ember! Megérkeztünk! - húzgálta tovább a ruhadarabot, én pedig kelletlenül kinyitottam a szememet.

- Értettem vadbarom! - csattantam fel, ő meg motyogott valamit, és kivágta a kocsi ajtaját, majd kiszállt. - Bocs! - kiáltottam utána, de nem hatotta meg. Ha nem, hát nem, így járt.

Végre szilárd talajt éreztem a lábam alatt, a kora reggeli napsugarak teljes erejükkel perzselték az arcomat. Végigmértem a kastélyt. Simán elment volna valami rossz film forgatási helyszínének, béna lepedő szellemekkel, meg műanyag csontvázakkal. Azonban ahogy beléptünk a nagy vaskapun, fojtogató érzés kerített hatalmába. Lappangó félelem lüktetett a mellkasomban, de nem tudtam mi váltotta ki belőlem. Az ajtó hangos csattanással becsapódott mögöttünk, és valóban csak a kamerák hiányoztak a jelenetből. Bár nem voltam az a félős típus, de ez a hely kihozta belőlem a legrosszabbat.

A többiek unottan ledobták a bőröndjüket, és mindannyian kérdőn Paul felé fordultunk.

- Szóval - kezdte, és köhögött egyet-kettőt a korlátról felszálló porfelhő miatt. - A szobáitok az emeleten találhatóak! Az épületben rajtunk kívül csak minimális személyzet tartózkodik, ők is a nyugati szárnyban laknak. Ha kérdésetek van, hozzám fordulhattok, itt leszek, és megpróbálok segíteni! - mondta el az útbaigazítást. - Igen, Zayn! - szólította fel a jelentkező fiút.

- Mikor mehetek haza? - tette fel a kérdést unottan, aminek válasza mindannyiunkat érdekelt.

- Hamarosan... - érkezett a sejtelmes válasz, mely pont annyit ér, mint az eddigiek.

- Jaj, ne már! Ez olyan hülyeség!

- Haroldot ki kérdezte? - néztem körbe, majd az emelet felé vettem az irányt, magam után vonszolva a bőröndömet.

Fáradtan nyitottam be az első ajtón, ami az utamba akadt, az éjszakai út megviselő volt, a szemeim alatt karikák húzódtak, szerettem volna egy kicsit lepihenni, de ez a tervem megdőlt, mikor egy ötágyas szoba tárult a szemem elé.

- Na ne!- nyögtem hitetlenül, sarkon fordultam, és lenyomtam a szemben lévő szoba kilincsét. Zárva. Szuper. Egybezárva azzal az öt idiótával, ki tudja meddig.

Nekitámaszkodtam a folyosó falának, és próbáltam felfogni azt, ami zajlik körülöttem. Hosszú percekig csak bámultam a vörös szőnyeget, amely a talpam alatt futott, majd amint felemeltem a fejem, a folyosó végén ismerős arcot pillantottam meg. Hitetlenül pislogtam egyet, de addigra az árny tovasuhant, a képzeletem elillant. Sóhajtva dörzsöltem meg a szemeimet, tényleg nagyon fáradt voltam. Kirázott a hideg, a gerincem pedig megfeszült...

***

- Paul! Menjünk innen! - kérlelt ezredszerre Niall. Megértettem, miért nem szeretne itt maradni, de komoly dologról volt szó. Ez hogy értessem meg velük? Nagyot sóhajtottam, és megráztam a fejemet.

Elindultam, hogy valamelyest felfedezzem ezt a poros rémálmot. Benyitottam egy hatalmas terembe, ami érdekesnek ígérkezett. A magas, fehér falakon nagy festmények függtek. Megálltam az első alatt, és megfigyeltem. Az arca ismerős volt, és ahogy a szemébe néztem, Allie fehér arca mosolygott vissza rám. Hátráltam egy kicsit, és megborzongtam. A festmény keserű mosolya baljós előérzetet keltett bennem, és bár az ép ész azt sugallta, ez nem lehet Allie, mégis az a tekintet minden gondolatomat elbizonytalanította. Tovább léptem a következőhöz, és vetettem rá egy pillantást, de a szemem ott is ragadt, mert a festmény Emma gyönyörű arcvonásait mutatta szembe velem. Sietősen lépkedtem a következőhöz, és félve emeltem rá a tekintetemet. Alulnézetből semmi különöst nem mutatott, egy valószínűleg királynő portréja volt, a fiatal lány gyönyörű kék ruhában állt, de amint a szemébe néztem, rögtön Danielle jutott eszembe. Megfordultam, a másik oldalt is festmények lógtak mélabúsan a hófehér, ártatlan falakról, piros keretben, mintha kiontott vérük körbefolyná utolsó emléküket.

Ha egy idegen végignézné ezeket a képeket, megdicsérné a művészi kidolgozottságukat, és arra tippelne, ők voltak a kastély egykori úrnői. Csakhogy én nem vagyok idegen, és én ismerem a legjobban a fiúkat és egykori barátnőiket, hisz minden nőügyben tőlem kértek tanácsot, és én falaztam nekik meg annyiszor, mikor meg akartak lógni a nyilvánosság, a rajongók, a menedzsment és valójában saját életük elől néhány romantikus órácskára. Én felismertem a képekbe zárt személyeket, Eleanor, Dina, és Antonia pedig mozdulatlanul meredtek rám egy-egy festmény álarca mögül. Mellettem becsapódott a az ajtó, mögöttem pedig lépések zaja hallatszott.

- Paul! De rég láttalak! - mondta a mögöttem álló személy, a kezem pedig megremegett a felismerés közben. Nem lehet, hogy ő a gyilkos!

Óvatosan megfordultam, de már éreztem a vesztem. Hiába voltam erősebb nála, az egyetlen kiutat jelentő ajtót elállta, a kezében pedig pisztolyt tartott.

- Nem rám számítottál? - húzta gúnyos, megvető vigyorra a száját. A mosoly, melynek annyi ember bedől, mindenki szelídnek gondolja ezt rejtegette mindeddig. - Gondoltam... Nézd csak végig a képeket bátran! Ők sem gondolták volna pont rólam! És mégis. Tudod, az élet tele van meglepetésekkel - tárta szét a karjait. Lassan és kimérten beszélt, mintha attól tartana, másképp nem értem meg. - Kicsit sajnálom, hogy neked is lejárt a szerződésed az élet filmjében, de most, hogy itt vagy, nem tehetek mást - húzta végig ujjait a fegyveren. - Nekem apám helyett apám voltál, gondoskodtál rólam, és talán pont ez az odaadás és szeretet kergetett a halálodba. Te mindig mindenkinek jót akartál - röhögött fel. - De ha ennyire jó szíved van, akkor mégis miért kellett részt venned a fiúk mocskos játékaiban? Hmm? Ugye te sem tudod - csóválta a fejét. - Hazudtál Allienek, pedig nagyon is jól tudtad, Zayn nem először találkozott a recepciós lánnyal aznap este. - a pisztolyt szórakozottan Allie képe felé tartotta, majd meghúzta a ravaszt, a kép pedig hangos, fájdalmas csattanással a földre hullott. - Vagy miért csaptad be Daniellet az a kis cafka Grace miatt? Ennyire szeretnéd Liamet, akiről mellesleg mindenki azt gondolja, ő a csapat jófiúja? - lőtte meg Danielle képét, amely mellettem ért földet. - De nem kell válaszolnod. Engem ez már rég nem érdekel. Most már csak a bosszú érdekel, de sajnos te útban vagy. Félő, hogy megvédenéd a többieket. Szerencse, hogy az utazás annyira megviselt, hogy a pisztolyod a dzsekidben maradt, ami sajnálatos módon az én kezeim közé került. Most pedig megpróbálhatsz meglógni. Ha arra kérsz, még egérutat is adok neked. De azzal remélem te is tisztában vagy, hogy előlem nincs menekvés - ezt olyan fájdalmas nyugodtsággal mondta, hogy az arcom önkéntelenül is eltorzult. - Most mi ez a fájdalmas pofa? Nem próbálsz meg elfutni? Ajj, ez így nem jó, azt hittem nehezebb dolgom lesz – csüggesztette le ajkait. Jó színész volt, a legjobb, kit valaha is ismertem.

Közelebb sétáltam hozzá, majd egy hirtelen mozdulattal kicsavartam a kezéből a fegyvert, ami a földre esett, és széttört a kemény kövön. Majd az ajtó felé kezdtem futni, és teljes erőből fel próbáltam tépni, de a páncélajtó még rajtam is kifogott.

- Szép próbálkozás, de tőled többet vártam! - röhögött rajtam hangosan. - Nem megmondtam, hogy így is, úgy is meghalsz? Várj, ez költői kérdés volt - az ujján megpörgette a kulcscsomót, és előrántott egy másik pisztolyt. - De te döntöd el, hogy gyorsan és fájdalom mentesen, vagy lassan és fájdalmasan - vonogatta a vállát, majd hármat lőtt, a célzás tökéletes volt, én pedig egy másodperc töredéke alatt a földre kerültem. Kezem a vérző mellkasomra tapasztottam, erőm elfogyott, minden elhomályosult, a gyilkosom pedig csak nevetett és nevetett...

- Én vagyok az uralkodó! - mutatott végig a képeken. Végig terültem a hideg csempén, és végleg elköltöztem egy más világba.