8.fejezet - Feszültség

A vihar nekifeszült a kocsi ablakának, és dühösen verte az ártatlan üveget. A szél hangosan süvített, az égbolt villámokat szórt, az autóban pedig öt világfájdalmas képű fiú ült, gyanúsan méregetve egymást. Ez lett volna a One Direction. De csak lett volna, mert most maximum Black Direction néven futhattunk volna be, tekintve mindannyiunk gyászos öltözködését, és rezzenéstelen arcát.

- Paul! - próbáltam meg utoljára a lehetetlent.

- Mi van már megint Zayn? - fordult hátra egy pillanat erejéig, majd szemeit visszaszegezte a csúszós, vizes útra.

- Még az időjárás is ellenünk van! Látod ott, azt a villámot? - tartottam kis szünetet. Az éjszaka sötétsége egy másodpercig eltűnt, mintha felkapcsolták volna a lámpát, majd ezt követően iszonyatos dörgés csapta meg a fülünk.

- Van olyan, aki ezt nem látta? - kérdezte meglepetten, értetlen arckifejezéssel.

- Én szerettem volna nem látni! - szólt valamelyik fiú közbe, de nem figyeltem rájuk, hanem inkább válaszoltam.

- Ez egy jel. Én tudom. Érzem.

- Aha... Ha túl leszünk ezen az egészen, akkor szólok néhány embernek, hogy látnokként és jósként is szeretnéd kipróbálni magad. Tudod, igencsak jó kapcsolataim vannak - magyarázta, lappangó mosollyal az arcán. Jó volt neki, hogy még képes volt ilyen emberi dolgokra. Én már el is felejtettem, milyen érzés nevetni.

- Megleszek nélküle! - fintorogtam, és kibámultam az ablakon. - Legalább repülővel mennénk.

- Így biztonságosabb - jött a cseppet sem üdítő válasz. Na persze! Csak tudnám, ki találja ki ezeket a hülye, átlátszó, sablonos válaszokat. Külön munkakör lenne erre?

A vihar újabb csapást mért a földre, szikrázó haragja fenyegetően villogott, mellé nem túl kellemes hangot hallatva.

- Én félek! - csukta be a szemét Niall, és próbált nem a kinti káoszra koncentrálni.

- Képzeld azt, hogy egy hónapig nem eszel semmit - mondta Liam, Niall pedig rémültem nyitotta ki a szemeit. - Na, a hasad is is ilyesmi hangot adna ki - mutatott az ablak felé.

- Mikor érünk oda? - nyomott el egy ásítást Louis.

- Éppen beszéltem! - jegyezte meg Liam, de Paul válaszával félbeszakította, mielőtt újabb vita robban ki.

- Reggel - közölte egyszerűen, mintha egy egész éjszakás út természetes lenne.

-REGGEL?!- azzal viszont nem számolt, hogy a kijelentésére öt értetlen arc bámul majd rá gülüszemekkel.

- Hová megyünk mi? Túl az óperencián? - nyafogott Harry.

- Nem.

- Akkor?

- Nem mondhatom meg.

- Mégis miért? - szinte egyszerre válaszolgattunk. A párbeszéd több volt, mint irreális.

- Senki, ismétlem senki nem tudhatja meg, hol vagytok. Nem akarok kockáztatni, hogy esetleg felhívjatok valakit!

Ezen kissé elgondolkoztam. Mindannyiunk barátnőit kinyírták. A szüleinkkel nem nagyon tartjuk a kapcsolatot, évente ha kétszer látogatunk haza. De a biztonsági őrünk most kezdett el félni attól, hogy esetleg csevegni támad kedvünk valakivel. Sőt, házibulit tartunk, biztos jól kijövünk majd a kastélyban lakó csontvázakkal. Megkereshetjük Drakulát is, Harold amilyen hülye, még bele is menne. Végül is már az út is tök party hangulatban telik. Plusz még ott volt a kérdés: Ha ettől félnek, akkor miért nem veszik el tőlünk a mobilt?

Gondolatmenetem közben kissé ingatni kezdtem a fejemet, ami a többieknek is feltűnt.

- Zayn! Nem tetszik valami? - emelte égnek szemeit Paul. Igazából semmi sem tetszett, de inkább csak legyintettem, és néztem a kinti zord időt.

- Nekem viszont lenne egy-két panaszom! Egyrészt: nem vihetsz el minket egy ismeretlen helyre a beleegyezésünk nélkül - háborodott fel Louis, és cseppet sem érdekelte, hogy rábólintottunk az utazásra. Mindegy. - Másrészt, miért éjszaka megyünk? Alvás közben el fog zsibbadni a nyakam! - panaszkodott.

- Sajnáljuk, hercegnő, ez nem a luxus lakosztály! - grimaszolt Harold. Lou be akart húzni neki egyet, de szerencsére a biztonsági öv visszarántotta az ülésre.

- Fejezzétek már be! Úgy érzem magam, mint az óvodában! - ingatta tehetetlenül a fejét Paul. Igazából ez rosszabb volt az óvodai szintnél, olyan elmegyógyintézetes. Szerintem szegény ember mindennap megbánja, hogy megismert minket, és azért imádkozik, hogy megszabaduljon tőlünk. Mint mindenki, aki ismer, vagy valaha is kapcsolatban állt velünk.

***

- Grace, Grace, Grace...- állt velem szemben egy nő. Az arcát nem láttam, kapucnit viselt, én pedig behátráltam egy sikátorba. A hangja ismerősen csengett, bár már nem tudtam honnan. Gondolom, hogy nem barátilag akart beszélgetni, mert kezében éles kés csillant meg az utcai lámpák gyér fénye alatt. - Miért kezdtél ki Liammel? Hmm? Azt hitted szeret? Enyje, de kis buta vagy... - A hang fojtogatott, sokszor hallottam már, mégsem tudtam megállapítani, kié, nem tudtam hozzá arcot kapcsolni. Gyorsan kapkodtam a levegőt, mintha attól féltem volna, elfogy.

- Liam szeret - jelentettem ki, de nem tűnhettem túl magabiztosnak, mert az illető felkacagott, olyan gonoszan, hogy a hátamon felállt a nem létező szőröm.

- Ugyan! Csak bűntudata volt, amiért Daniellet előbb megcsalta veled, majd hagyta, hogy megöljék - ingatta a fejét, és közeledni kezdett. Végig gondoltam a hallottakat. - Fáj az igazság? - röhögött a képembe, én pedig a mögöttem lévő falat kaparásztam idegesen körmeimmel.

- Hazudsz! - ordítottam a képébe, de már magam sem hittem az igazamban, azonban a látszatot fenn akartam tartani.

- Rendben. - Lassan sétált egy kört a szűk, kis utcában. - Azon gondolkoztam, megöljelek-e, hiszen Liam már nem szerez tudomást a halálodról, messze van. És ha nem fáj neki, akkor nincs értelme az egésznek, tudod, nincs benne poén. Sőt, igazából azzal, hogy felkeresett, ő lökött a kezeim közé. - Újabb kört rótt le. - De aztán tudomást szereztem arról, hogy a bandában más ágyát is melegítetted már, miközben a fiúknak egytől-egyig barátnőjük volt. - Ismét ott állt előttem. - Először is ledöbbentem. Tudtam, hogy egy hitvány féreg vagy, de, hogy ennyire ne legyél semmire jó - ingatta a fejét, én pedig nagyot nyeltem. - Így született meg végső döntésem, miszerint lakolnod kell. Aztán azon a kérdésen is elidőztem, hogy hogyan vessek véget nyomorult életednek. De rájöttem, hogy ezen kár filózni. Te senkinek nem fogsz hiányozni, így nagyobb energiát beléd fektetni is hülyeség lenne - vonta meg a vállát. Hirtelen felindulásból futni kezdtem, hátha eltudok menekülni, de esélyem se volt, erős karja megragadott, majd amint felé fordultam, belém döfte a kést, melyen még egy előző áldozat vére is felfedezhető volt.

- Előlem senki sem menekül! - húzta le a kapucnit a fejéről. Dús haja a vállára omlott, és én még nyögni is elfelejtettem a fájdalomtól. Nem így terveztem a halálomat. Persze, ezt nem lehet megtervezni, de akkor sem egy szemetesben akartam, hogy landoljon a hullám, ahogy gondolom most lesz. Ezt csak tetézte a gyilkosom személye...

A szeme előtt lepörgött az életem. Mindenki elhagyott, és most az utóbbi napokban végre boldognak éreztem magam Liam mellett. De mint kiderült, ez is csak illúzió volt, egy múló árny, mint minden jó dolog az életben. Aztán sötétség. Senki nem vett könnyes búcsút tőlem...