11. fejezet - Maró igazság

Dörömbölés hallatszott az ajtó felől, majd hirtelen Harry rontott be, szemei könny áztattak voltak.

- Mi történt? - tápászkodtam fel, és felsegítettem a síró fiút is. Louis az ablaknál ült, ő nem aludt, sápadt arcát megvilágította a telihold fénye.

- Niall! - nyögte fájdalmasan Harry.

- Mi van vele? - néztem a szemébe ingerülten.

- Meghalt...

Lou keze egy pillanat alatt ökölbe szorult, arcizmai megfeszültek, ajkait egyenes vonallá szorította össze, de nem szólt, rendíthetetlenül nézett kifelé.

"Nem száz százalék, hogy mi is célpontok vagyunk." - visszhangzott a fejemben szüntelenül a mondat, melybe minden reményem fektettem. Szinte éreztem a halál szagát, mely egyre közeledett felém, kereste a társaságomat, és nem tudtam lerázni.

- Hol van Paul? - néztem felváltva hol Harryre, hol Louisra, és idegesen méregettem a baljósan vigyorgó, hófehér holdat az égen, mely engem gúnyolt fényével és makulátlanságával, s mely már több mindenről tudott, mint amiről én valaha is fogok.

- Ő is... - kezdte halkan Harry, de be sem kellett fejeznie. Nem akartam, hogy még egyszer kimondja a keserű szót.

- Istenem - sóhajtottam fel. - Ez mind itt történt az orrunk előtt! - A lábaim feladták a szolgálatot, muszáj volt leülnöm, és kellett pár pillanat, mire felfogtam minden egyes szó súlyát és mondanivalóját. Ezen a ponton már gondolkodni sem tudtam, nem voltam képes megítélni, mi a helyes, és mi nem.

Louis megmoccant, mire én és Harry odakaptuk a fejünket. Lou látszólag teljes nyugodtsággal sétált oda hozzám, majd megragadta a karom, és megszorította, jelezvén, menjek vele, majd az ajtó felé biccentett. Lassan és kimérten ment ki a szobából, én pedig szóltam Harrynek, hogy nyugodjon meg, és aludjon egy kicsit, majd követtem.

Szó nélkül mentünk végig a hosszú, egyhangú folyosón, és némán lépkedtünk a vérvörös szőnyegen. A levegő tapintható volt, és félelem terjengett benne.

- Zayn! Térj már észhez és ne bízz meg Haroldban! - húzgált be a fürdőbe Louis, és megállt körülnézni, hogy megbizonyosodjon róla, biztos nem hall minket senki, holott biztosan tudhatta, magunk vagyunk.

- Miért is? Az egy dolog, hogy ti mindig is utáltátok egymást! De most láttad, hogy ki van bukva! - magyaráztam idegesen neki, vad karmozdulatokat téve.

- Te nem furcsállod, hogy tudott mind Paul, mind Niall halálról? - szegezte nekem a kérdést, ami olyan erővel ért, hogy egyszeriben elfelejtettem beszélni is. Logikus válasz, egy logikátlan esetben. Harry? Az nem lehetséges.

- Te tényleg azt hiszed? - nyeltem nagyot, és kétkedve néztem még mindig feszült arcát.

- Mit hihetnék? Ki van még rajtunk kívül ebben az átkozott házban? - csapott tenyerével dühösen az ajtóra.- Ki van itt olyan, ki eddig is velünk volt? Ki tudott minden mozdulatunkról? Ki ismerte minden szerettünket?

- Liam - feleltem egyszerűen.

- És őt mióta is nem láttuk? - tette fel a kérdést, én pedig a számra tapasztottam a kezemet.

- Úgy mióta megérkeztünk - feleltem. Hogy feledkezhettünk meg róla? Hogy lehettünk ekkora marhát, hogy hagytuk, szétszakítsanak bennünket? Hogy hihettük azt, hogy ez elől el lehet menekülni?

Két dolog volt lehetséges: vagy Liam a gyilkos, vagy Liammel van a gyilkos.

***

A víz sok ember életét menti meg, hiszen alap feltétel az ebben a világban való tartózkodáshoz. Mégis van akinek szenvedést okoz az, ami másnak felüdülést. Feküdtem, megkötözve, és hallgattam, amint a mellettem lévő csapból csöpög a víz. Teljesen ki voltam száradva, két napja nem ettem, nem ittam, és az éhségtől már forgott körülöttem a szoba. A víz pedig konokul csöpögött, ezzel az őrületbe kergetve engem. Megnyaltam száraz szájpadlásomat, és néztem a földön a csap alatt keletkezett tócsát.

- Liam! - nyílt ki az ajtó, én hunyorogni kezdtem a beszűrődő fénytől. Belépett, és tettetett kedvességgel beszélt hozzám, baljósan megnyújtva a magánhangzókat. - Hogy vagy?

- Adj inni! - leheltem, a torkom egy homoksivataghoz hasonlított.

- Ne legyél már ilyen türelmetlen! - vett ki vigyorogva a zsebéből egy kis üveget. - Hát hagynám, hogy a kedvenc bandám egyik tagja itt szomjazzon?

Nagy nehezen feltornáztam magam ülő testhelyzetbe, most jól jött a hasizom, és a felülés gyakorlata.

A gyomrom fájdalmasan megkordult, és beleremegett a közelségébe.

- Tessék! Italra vágysz? Megkapod! - csavarta le az üveg kupakját. Most már elég közel volt ahhoz, hogy lássam a címkéjét. Elolvastam a nagy, nyomtatott fekete betűs címkét, melyen a SÓSAV szó szerepelt, és hirtelen úgy ítéltem meg, kibírom még innivaló nélkül. Nem kellett hozzá sok kémiai tudás, hogy eszembe jusson, maró hatású.

- Nyisd ki szépen a szád!

- Kegyetlen vagy! - sziszegtem, majd összeszorítottam a számat, ahogy csak tudtam, mintha ez lenne a megoldás.

- Hmm... Valóban? - nevetett fel. - Tudod hiába ellenkezel. Fussunk neki még egyszer. Nyisd ki szépet azt a formás kis szád! - mondta erőteljes hangon. Megráztam a fejemet. - Hát, nekem így is jó! - vonta meg a vállát, majd lassan kicsit oldalra billentette az üveget, amelyből egy csepp a számra hullt.

- Ááá! - ordítottam fel, ahogy a sav elkezdte lemarni a számról a bőrt. Ő ezt kihasználva az üvegtartalmát leöntötte a torkomon. A szer terjedt, és belülről emésztett, mint minden rossz, amit valaha is tettem. Az, ami a legtöbbet jelentette az életemben, aminek mindent, amit elértem köszönhetek, a hangszálaim egy perc alatt váltak semmivé. Fájt, ordítani nem tudtam, sem kapálózni, csupán remegő végtagjaim jelezték szenvedésem. Nem volt szemtanú, csupán a nagy telihold az égen, ami besütött a pince piciny kis ablakán, és nem volt remény, hogy megmenekülhetek.

- Nem érdemelted meg az életedet! - húzta gúnyos mosolyra a száját. Én pedig még köpködtem, és prüszköltem párat, majd a sósav lemarta a szám körüli teljes bőrt, csupán a csont maradt, és terjedt tovább, míg végül alig maradt belőlem valami. Híresség, legenda? Ez lettem volna én? Mégis mit értek nekem ezek a jelzők?