10.fejezet - Az éj leple alatt

- Paul! - ordítottam, de már teljesen feladtam a reményt, hogy megtalálom a hatalmas épületben. Kész, elnyelte a föld, vagy nem is tudom. Amúgy vajon merre lehet a konyha?

Kóboroltam még egy kicsit, mire végre benyitottam az ebédlő helyiségébe. A vacsora már meg volt terítve, személyzet sehol. Elgondolkodtam, hogy szóljak-e a fiúknak, hogy jöjjenek enni, de az elmúlt napok után jólesett a csend, a nyugalom, és hogy nem veszekednek folyamatosan, így egyedül ültem le a hatalmas asztalhoz, az egyik bársony borítású székre. Sóhajtottam egy nagyot, mielőtt bármit is a tányéromra tettem volna a hatalmas választékból.

A vacsora igen ízletes volt, gyorsan faltam fel az ételeket. Minden mozdulatom visszhangzott a hatalmas helységben. Mikor nagyjából jóllaktam, elégedetten vettem magam elé a desszertet. Ettem belőle egy-két falatot, majd néhány pillanatra rá émelyegni kezdtem, a kezemből kihullott a villa, és a torkomhoz kaptam. Hirtelen a terem elsötétült, a félhomályban alig láttam valamit. Köhögni kezdtem, és öklendezni, kezem az asztalon a poharam után tapogatott. Végre megtaláltam, és bele sem néztem, csak mohón a szájamhoz emeltem.

- Niall! Ne! - rontott be Harry az ajtón, egyenesen hozzám futott, és mielőtt még ihattam volna, kiverte a kezemből a poharat. Az a földre esett, széttört, tartalma pedig szétfolyt a kövön. A szemem kezdte megszokni a sötétséget, és a kiömlött italhoz guggoltam, amely erős kontrasztot képezett vöröslő sötétségével a fehér padlóval.

- Vér! - mondtam fuldokolva, kihűlten, és maró érzés emésztette a gyomromat.

Egyszerre minden összeállt. Valaki megmérgezte az ételt, és meg akarta itatni velem legutóbbi áldozatának vérét. De miért?

Izzadtam, és remegve próbáltam felállni. Nagy nehezen feltápászkodtam, és körülnéztem, de senkit nem láttam, aki segíthetne, Haroldnak is nyoma veszett. A tüdőmre valami ólomsúllyal ránehezedett, nem tudtam lélegezni.

- Se-gít-ség - próbáltam kinyögni, és levegő után kapkodtam.

A kifolyt vér szépen, lassan terjeszkedett a padlón, és elérte a majdnem élettelen, hideg kezemet is, csakúgy, mint a méreg a testemben.

Csend volt. Vihar előtti csend. Tudtam, a többieknek végük lesz, jelezni akartam nekik, hogy vigyázzanak, hogy senkiben ne bízzanak meg, de már késő volt. Nem jutott több levegő. Összeestem, és többé nem keltem fel. A vér diadalittasan áztatta át a rajtam lévő ruhadarabokat, gyorsan futott a szöveten.

***

- Nincs áram! - állapítottam meg, majd lekuporodtam az ágyamra.

- Louis! - hallottam Zayn kétségbeesett hangját. - Mi történt velünk?

A sötétben felé emeltem a fejemet.

- Ezt hogy érted? - kérdeztem hűvösen, a homlokomat ráncolva.

- Hát - gondolkozott el egy pillanatra, majd megtalálta a megfelelő szavakat. - Eltávolodtunk egymástól. Emlékszel ennek az egész rémálomnak a kezdetére? Hogy aggódtál értem, amikor kórházba kerültem?

Lehunytam a szememet. Igen, akkor minden más volt. Bár a csapat sosem értett egyet mindenben, hisz Harry és köztem mindig volt egy kis távolságtartás, de mégis egy csapat voltunk. A One Direction. És összetartottunk. Segítettük egymást. Aztán a hírnév kezdett minket elrepíteni. Az egónk megugrott, a bizalmunk meg elúszott, az egymással szembeni tiszteletünk... Arról inkább ne is beszéljünk. Mi Zaynnel mégis megmaradtunk jó barátoknak még egy kis ideig. Aztán az életünk kártyavárként kezdett összeomlani, hulltak a lapok, a szakadék napról-napra mélyebb lett köztünk, és távolodott a túlsó part. Szinte vibrált a levegő, amikor egy légtérbe kellett tartózkodnunk egymással, és már az sem volt kizárt, hogy a gyilkos köztünk van.

- Emlékszem! - foglaltam össze gondolataimat Zaynnek egy szóban, mire ő óvatosan elmosolyodott.

- Ennek örülök - bólintott. Szeme fénylett az éjben, mintha egy csillag belopódzott volna a szobába. Reményt láttam benne, a szívem jégtakarója pedig olvadni kezdett.

- Hogy is felejthettem volna el? - mondtam, hogy kitöltsem a borús csendet, amely megint közénk feszült, azzal a szándékkal, hogy ismét szétszakít minket.

- Lou! - kezdte, és kis félelmet fedeztem fel a hangjában, amilyet most hallottam először. Mindig Zayn volt a csapat rosszfiúja, aki oroszlánként harcolt a szeretteiért, félelem nélkül. Persze, volt, hogy megbántotta őket, mégis ő állt ki értük a leghatározottabban. Mondhatnám, hogy a csapat legjobb tagja, de ez így nem lenne igaz. Mindannyiunknak volt egy kis vaj a füle mögött, mindannyiunknak voltak a világ elől eltitkolt mocskos ügyei. Egyedüli kivétel talán Niall, ő mindig próbált hű maradni önmagához. De a többieket, köztük engem is elragadott az ital és a drog, az alkohol, a szex és a hírnév hatalma.

- Igen? - kérdeztem, és ezúttal semmi elutasítót nem tartalmazott a hangsúlyom.

- Én élve akarok innen kijutni.

- Szerintem ez mindenki célja! - forgattam a szemem olyan 'ez egyértelmű!' stílusban. - És nem száz százalék, hogy mi is célpontok vagyunk - mondtam bizakodva.

- Persze – bólintott. - De biztos, ami biztos. Fogjunk össze! - nyújtotta felém a kezét. Elfogadtam, és belecsaptam. Ismét változott bennem valami, sokadszorra, de nem baj. Holtig tanul az ember...