7.fejezet - Futás!

Megnyomtam a csengőt. Minden porcikámat baljós bizsergés járta át, de már semmi sem tudott érdekelni. A bűntudatom már olyan szinten eluralkodott rajtam, hogy már számba sem vettem. Féltem, gyáva voltam, és legfőképpen férfi. Grace végre ajtót nyitott, és a döbbenettől hátrált kicsit.

- Liam! - nyelt nagyot, nehezen mondva ki a nevemet.

Nem válaszoltam, nem gondolkodtam, csak beléptem a lakásba, becsuktam az ajtót, majd hevesen megcsókoltam Gracet, amit ő rögtön viszonzott. Arcán láttam a boldogság jeleit, amiért sok év után visszatértem hozzá. De ő nem tudhatta, hogy jelen pillanatban nem az iránta való érzelmeim hajtanak, csupán a testem. Kellett valaki, akinek számítottam, aki szeretett, még ha én nem is viszonoztam ezt.

Óvatosan lefejtettem róla a felsőjét, és végignéztem a hibátlan női testen. Gyönyörű volt, de a fájdalmam elködösítette a látványt. Felejteni akartam, reggelre nem akartam tudni, ki volt az a Danielle. Újabb csókot leheltem az ajkaira, és a hálószoba felé vezettem. Tudtam az utat. Mikor megismertem Daniellet, még akkor is sokszor fűtöttem Grace ágyát. De Dani mégsem szakított velem, amit sosem értettem igazán. Szeretett, mindennél jobban, s én ökör még az emlékét is megcsaltam.

Legszívesebben kitéptem volna a szívemet a helyéről, hogy ne kelljen éreznem ezt az istentelen kínt, ami szúr, éget, kínoz, és egy percre sem szűnik, sőt, erősödik. De mivel ezt nem tehettem meg, így csak ástam és ástam, remélve, hogy egyszer elég mélyre kerülnek az emlékek és érzések ahhoz, hogy ne bántsanak.

Már az ágyban voltunk, egyikünkön sem volt ruha. Imádkoztam, hogy az éjszaka mindent elfeledtessen velem, de az égiek ezúttal sem hallgattak meg.

Egész éjjel összeszorított állkapoccsal feküdtem egy nő ágyában, minden percben arra ügyelve, el ne ordítsam magam. Kavarogtak a gondolataim, és én már kevés voltam ahhoz, hogy újra kibogozzam őket. Szerettem volna meghalni, vagy legalább egy amnéziát, hogy újra kezdhessem. Szerettem volna a nyilvánosságtól távol csendben megöregedni. De arra, hogy én mit akarok, sajnos senki nem volt kíváncsi...

***

- Ki van zárva, hogy elutazzunk! - tiltakoztam, amikor Paul bejelentette, hogy holnapután elmegyünk valami vidéki kastélyhoz klippet forgatni.

- Szerintem pedig, kedves Harold, mindegyikünknek jót tenne egy kis klímaváltozás! - okoskodott Louis, és nekem megint viszketni kezdett a tenyerem rá, hogy behúzzak neki egyet.

- Apropó mindenki. Hol van Liam? - nézett körbe Niall. Talán ő volt az egyetlen köztünk, aki az őt ért veszteség után is megőrizte hidegvérét, és kedves volt mindenkivel. De hisz ő mindig is olyan jó szándékú volt!

- Majd előkerül - vonta meg a vállát Zayn, mintha nem is arról az emberről beszélni, ki megmentette az életét. - De muszáj ezt a hülye utazást? - állt mellém.

- Igen fiúk, muszáj! - jelentette ki ellentmondást nem tűrően Paul. - Ha nem az lenne, akkor nem közöltem volna veletek.

Az ajtó nagyot csapódott, mindenki összerezzent, majd fel is lélegzett, amikor a nappali ajtajában Liam savanyú képe tűnt fel. Most eszméltem csak rá, mennyire tartunk már minden kis nesztől, amit csak hallunk, nehogy a gyilkos legyen. Ez a tény segített, hogy mégiscsak rávegyem magam az utazásra.

- Megjött az elveszett bárányka, aki úgy tűnik citromot legelt egész éjjel - gúnyolódott Louis, Liam keze pedig ökölbe szorult, de végül egy hang nélkül ült le mellém.

- Mi a pálya? - érdeklődött, de a választ szívesen kihagyta volna. Nyúzott volt, szemei alatt pedig fekete karikák húzódtak. Ilyen táskás szemekkel még bevásárolni is elmehetett volna.

- Száműznek minket egy vidéki kísértetházba! - röhögött fel Zayn, Liam szemöldöke pedig a magasba szökött. Zayn azonnal be is látta, hogy nem túl poénos dolgot mondott, mivel adott helyzetben senki nem akart hallani szellemekről, gyilkosokról, és semmiféle más kísértetlényekről.

- Pontosítva: egy öreg, de annál gyönyörűbb kastélyba, ahová dolgozni mentek - magyarázta Paul. - Videoklippet forgattok, amíg a rendőrség le nem zárja ezt az egész átkozott ügyet..

Most Liam röhögött fel, jogosan, mivel egy poros kastély valóban nem illett a banda imidzséhez.

- Ne húzzátok már a fogatokat! Én vagyok a testi épségetekért a felelős, és ha a körülöttetek zajló gyilkosságok után azt mondom utazunk, akkor ti rögtön csomagoltok! - fejtette ki bővebben az utazás okait Paul, és így már mindjárt logikusabb és reálisabb volt az egész, bár már az elejétől tudtuk, van más a ok is a klipforgatás ürügye mögött. De gondolkodni már senki sem akart, de még csak nem is tudott közülünk.

***

Miután megbeszéltük a csodálatosnak közel sem ígérkező utazásunk részleteit, az első dolgom az volt, hogy elmenjek Dinához. Reménykedtem benne, még nem késő, és meg tudom menteni, az amúgy biztos haláltól. Rátenyereltem a csengőjére, de nem nyitott ajtót. Félve tettem rá remegő, hűvös kezem a kilincsre, és lenyomtam. Nyitva volt, és pedig szabad bejutást kaptam a lakásba.

A levegőben ugyanaz a furcsa szag terjengett, mint Danielle halálakor. Bár az Alkonyat óta tudjuk, a vér szagát csak a vámpírok érzik, de most halandó létemre mégis szagolhattam a kínzó bűzt. Már tudtam a folytatást. Élő embert itt ma nem fogok találni. Nem tudtam, hova nézzek, nyújtottam a pillanatot, hogy minél később kelljen szembenéznem az igazsággal.

A folyosó végén a fogason összetört női test függött egy kötélen. Tétováztam, mit tegyek. Ha a szívemre hallgatok, akkor kiszúrom a szememet, mert már fel sem tudta fogni a rengeteg szörnyűséget, amit az utóbbi időben látott, és nem felejtett, újra és újra maga elé idézte őket rémálmaimon keresztül. Végül lenyeltem a torkomban növekvő gombócot, és csak egyszerűen sarkon fordultam, és otthagytam a testet. Minden szép emlékem most ott volt, felakasztva a fogasra.

Eljött a pont, amikor már tényleg nem tudtam tovább elviselni az életemet, és azt a játékot, amit űzött velem. Elvett tőlem mindent, ami egykor kedves és szép volt számomra, amit egyszer szerettem. Valakinek az volt a célja, hogy teljesen összetörjön lelkiekben, és most őszintén üzentem az illetőnek, sikerült. Ez már nem a híres Zayn Malik, a bradfordi rossz fiú volt, akinek egyetlen félszegen kiejtett szavától az összes lány elalélt. Ez már csak egy lelkiekben megcsonkult, összetört fiú volt, akinek szilánkokra törték a szívét, és a darabjaival dobálóztak. Minden egyes alkalommal azt hittem, mélyebbre már nem süllyedhetek. Aztán kiderült, hogy mégis, mert az alattam lévő szakadék végtelen.

A szemem a még mindig fehér kötést viselő kezemre tévedt. De már annyi fájdalmat kaptam mostanában, hogy nem tudtam volna még egyszer magamnak is önként okozni.

Az utcák, melyeken áthaladtam, ismerősek voltak, mégis fogalmam sem volt róla, merre tartok. Vajon el lehet futni a fájdalom elől? Nem valószínű, de mindegy is, mert engem már utolért. Csak nem tudtam, mit tud még belőlem megemészteni...

6.fejezet - Bizonytalanság

- Elég! - szóltam az élet kegyetlen játéka közbe. Nem tűrhettem,hogy egyre több és több ember haljon meg. - Fiúk! Figyeljetek rám!

- Jön Harold szent szövege - forgatta a szemeit Louis. Teljesen ki volt kelve magából. Igazából már egyikünk sem volt az igazi, azt sem tudtuk, van-e egyáltalán olyan.

- Haha! - grimaszoltam. - Szóval - kezdtem bele a mondatba.

- Hány órás lesz? - ásított bunkó módon Lou. Figyelmen kívül hagytam a pofátlanságát. Ha jobban belegondolok, ő mindig is elég goromba volt velem. Mi ketten sosem tudtunk együttműködni, hiába alkották meg az újságok Larry Stylinsont. Színjáték volt az egész. A kamerák előtt mindig mosolyogni kellett, egy-két kínkeserves ölelés is történt, de mikor magunkra maradtunk, még csak egymáshoz sem szóltunk. Hidegek és távolságtartóak voltunk egymással szemben, de a reflektorfényben kitűnően eljátszottuk, hogy mi vagyunk a világon a legjobb haverok.

- A gyilkos célja eddig elég egyértelmű! - dobolt a padlón lábával idegesen Liam. - A barátnőinkre hajt!

- Csakhogy azok kifogytak - meredt maga elé Zayn, mintha csak egy ócska porcelánbaba készletről diskurálnánk, nem hús-vér nőkről.

- Pontosítanék! - most mindenki Lou felé kapta a fejét. - A gyilkos valószínűleg azokat a lányokat veszi célba, akik szoros kapcsolatban állnak velünk! - magyarázta. - Hiszen Harry és Emma még csak randizni készültek, Niall csak udvarolt Antoniának, a recepciós lány pedig csak egyszer csókolta meg Zaynt.

- Honnan veszed, hogy a recepciós lány is meghalt? - dermedt le Niall, Louis pedig a szájára tapasztotta a kezeit. Elszólta magát. Ebben a percben megdőlt a bizalom fogalma. Bár nem kedveltem Lout, de mégis úgy gondoltam, nem ártana nekem. Most viszont még az is megfordult a fejemben, hogy ő a gyilkos. Innentől már nem voltak barátok, és mindig figyelned kellett, ki van a hátad mögött.

- Eleanor kapott egy levelet a gyilkostól, amiben mellékelve volt annak a lánynak a képe, akivel Zayn smárolt a hotelban. Csakhogy volt még két másik kép is a borítékban. Egy farkasokról, a másik pedig a lány széttépett testéről. Egy cetli is volt benne, amin azt írta a gyilkos, hogy Eleanor lesz a következő!

- Szóval nem puszta megérzésből akartad elküldeni másik földrészre! - szorítottam ökölbe a kezemet.

- Nem - válaszolt rezzenéstelen arccal.

- Szemét! - ugrott rá Liam Louisra.

- Liam! Állj már le! - kiabált Niall. - Mivel lett volna jobb, ha elmondja?

- Te még őt véded? - rázta le Liam magáról Niallt, amikor az leakarta szedni Louról.

- Ha elmondja, akkor együtt kitalálhattunk volna valami biztonságosabb módszert Eleanor védelmére! Akkor talán rájöttünk volna, mi a gyilkos célja, és nem hal meg a többi lány! Ha elmondja, akkor Danielle még élne! - próbált túlordítani fájdalmán Liam.

- És azt hiszed, ezzel az okolással most már bármin változtatni tudsz? - vigyorgott keserűen Lou, és szívem szerint most én is behúztam volna neki egyet. - Azt hiszed, hogyha rám kened az egészet, akkor nem lesz lelkiismeret furdalásod, amiért...

Liam ismét nekiugrott Louisnak, én pedig csak néztem, ahogy beveri a képét. Meg sem fordult a fejemben, hogy megakadályozzam.

- Nyugodjatok már le! - ezúttal Zayn fogta le Liamet, ő pedig erősebbnek bizonyult. - Harold! Nem segítenél? - nézett rám hitetlenül Zayn, én pedig megráztam a fejemet. - Elárulnátok, mire jó az, hogy itt ölitek egymást?

- Engedj már el! - ordította Liam kétségbeesetten, mikor Zayn megszorította a kezét, és nem mutatta annak jelét, hogy mostanában elengedni készül.

- Attól valaki feltámad, hogy szétveritek egymás képét? - folytatta Zayn, mit sem ügyelve Liamre. - Inkább beszéljük meg higgadtan, felnőttek módjára ezt a dolgot!

- Ilyen emberekkel ez lehetetlen - jegyeztem meg halkan. - Nem célzás volt! - tettem hozzá, és Louis felé sandítottam.

- Fogd már be, taknyos! Te vagy a legkisebb, és mégis azt hiszed, tiéd a világ! Pont te osztod itt az észt?

- Valaki kérte a véleményedet? - a szemeim már villámokat szórtak.

- Pontosan erről beszélek! - válaszolt Lou. Sosem bírta, hogy ne az övé legyen az utolsó szó. Egy perc alatt hatalmas hangzavar támadt, Liam visított a fájdalomtól, én és Louis egymásnak feszülve, lökdösődve vitatkoztunk, Niall pedig mindenkit békíteni és csitítani próbált.

- A rohadt életbe, csend legyen már! - Zayn eddig sosem látott arcát mutatta. Mindenki kussba maradt és leült a helyére.

- Ez fájt! - nézegette a karját Liam, ahol Zayn ujjainak nyoma látszott.

- Leszarom! - Zayn szemeiből dőlt a harag és az idegesség. A csendes fiú most oroszlán módjára ordított. Mivel ő volt a legerősebb a csapatból, vele ritkán mertünk kikezdeni. Most is csak azért nem bírt el Liammel, mert keze még mindig gyenge és érzékeny volt a hegek miatt.

- Ott tartottunk, hogy a gyilkos a hozzánk közel álló lányokat öli meg - vázolta fel a helyzetet békés hangon Niall, mintha csak a vasárnapi ebédről beszélgetnénk. Ezúttal mindenki magában mérgelődve hallgatta a beszélgetést, mintha mi sem történt volna. De valami megváltozott a pár perccel ezelőtti vitában. Mindenki érzelmei felszínre törtek, és eddigi képmutató barátságunk darabokra tört.

- Gondolkodjatok! - a szó még mindig Niallnél volt. Legszívesebben közbeszóltam volna, hogy 'Már aki tud!', de nem volt értelme újabb balhét kirobbantani. Inkább meghúztam magam. - Van még olyan lány, akivel szoros kapcsolatban álltok, és esetleg veszélyben lehet? - mindenki magába roskadt, de szinte biztos voltam benne, hogy senki sem lányok nevein töpreng.

- Dina! - nyögte végül fájdalmasan Zayn, majd arcát kezeibe temette.

Mindenki összenézett, egy olyan ponthoz érkeztünk, ami mindenkit érintett. Dina mindannyiunk jó barátjává vált az elmúlt két évben.

- Muszáj lesz összefognunk - fintorgott Louis.

5.fejezet - Hajszálon függő életek

A félelem egyre nőtt bennem, ahogy felsegítettem Niallt a földről.

- Liam! Ez nem lehet! - rogyott volna vissza a porba, de nagy nehezen megtartottam.

- Sajnálom, tesó! - veregettem hátba, az agyam pedig vadul kattogott. Danielle egyedül van a fiúkkal közös házunkban, és tanul. Egy gyilkos pedig a barátnőinkre vadászik. - Remélem még nem késő! - ejtettem ki a szavakat hangtalanul, és a kocsink felé kezdtem rohanni, hagyva ismét összeesni a döbbent Niallt.

- Liam,várj! - ordították a fiúk, amikor beindítottam a kocsi motorját.

- Itt ne merj hagyni! - ez Harry volt.

- Állj! - pattant be mellém Zayn ingerülten. - Mi a fene ütött beléd?

Nem válaszoltam, a szájamat egy vékony vonalba szorítottam össze, indulatosan markoltam meg a kormányt, az ujjaim már fehérek és zsibbadtak voltak. Fülemben hallottam egy óra ketyegését. Tik-tak. Elveszett idő.

- Mindenki itt van? - kérdeztem gyorsan, majd a gázra tapostam.

- Ki akarsz nyírni? Lassíts! - üvöltötte Zayn mellettem, de meg sem hallottam. Csak Danielle lebegett a szemem előtt.

A házunk kihalt volt, üres és csendes. Valami furcsa szag terjengett a levegőben, de meg nem mondtam volna, hogy mié. Délután ellenére a redőnyök le voltak húzva, teljes volt a sötétség.

- Danielle! - kiáltottam, miközben felkapcsoltam a villanyt.

A furcsa szag tovább kísért. Benéztem a nappaliba. Tankönyvkupacok, de ő sehol. Tovább a konyhába. És akkor... A látványtól megborzongtam, a gyomrom felkavarodott. Az asztalon Danielle feküdt, öt darabra felvágva. Körülötte szépen meg volt terítve, aranyétkészlet, üvegpoharak. A fehér selyem terítőt már teljesen vörösre festette a vér, mely a feldarabolt hullából szivárgott. A konyhapulton cetli.

"Jó étvágyat a halotti torhoz! Jut mindenkinek!"

- A rohadt életbe! - gyűrtem a markomba a papírdarabot. Az idegességtől a homlokomon kidudorodtak az erek, nehezen lélegeztem, fújtattam. Időzített bomba voltam, mely robbanni készült, akár ebben a pillanatban.

- Mi történt? - futott be a konyhába hozzám Harry, de meg sem kellett szólalnom,hogy megadjam a választ. Mindenki odacsoportosult, én pedig nem értettem, mi látnivaló van az asztalon fekvő emberen.

Odaléptem a fejéhez, és még egyszer, utoljára szemügyre vettem gyönyörű arcát, melyet most vágások éktelenkedtek. Majd futni kezdtem, teljes erőmből, az ajtót majdnem kitéptem a helyéről. Menekültem a gondolat elől, hogy ő már nincs. Egyszeriben megértettem Zaynt. Hogy miért akart kiugrani az ablakból. Hogy milyen ez az elviselhetetlen űr, ami ilyenkor az emberben lakozik. Futottam, mögöttem rajongók, de sorban mindenki elmaradt. Nem érdekeltek a holnapi címlap fotók. Csak futottam. Jelen pillanatban többre nem telt.

És bosszút esküdtem. Megfogadtam, hogy nem marad büntetlenül, aki ezt tette vele és velem. Nem volt eszköz, mitől visszariadtam volna.

***

- Levél Louis Tomlinsonnak! - jött be a postás a Liam által nyitva hagyott ajtón. Végre elárasztotta a házat egy kis friss levegő, és elmosta a konyhából szivárgó hullaszagot.

- Köszönöm! - vettem át a küldeményt, anélkül, hogy rápillantottam volna.

- Mi történik itt? - ült le mellém Niall. Elérkezett az a nap is, amelyre mindenki azt mondta, hogy soha nem következik be. Niall nem volt éhes.

- Nem tudom! - majd szemeim a kezemben tartott borítékra estek. A vér meghűlt az ereimben. Ugyanolyan rózsaszín boríték, mint amilyenben Eleonornak küldték a képeket, ugyanazzal a kézírással.

Nem akartam tudni, mit írnak benne. Több tragédiát már nem tudtam elviselni. Széttéptem, de pechemre nem levél és nem képek voltak benne. Egy barna hajtincs hullott ki belőle. Az azt összetartó gumi elszakadt,a hajszálak pedig nagy összevisszaságban hulltak a lábam elé. Bárhol felismertem volna ezeket a szálakat, hiszen annyiszor fúrtam bele El hajába az arcomat, amikor együtt aludtunk, annyiszor simítottam végig hajzuhatagát.

Értettem a célzást. Eleanor már soha nem fog visszajönni.

Az eddig életben tartó hajszál elszakadt, szinte szó szerint. A sors iróniája. Sírni kezdtem, hosszú évek után először a fájdalmamat könnyek útján adtam ki magamból. Már nem volt célom az életemmel. Illetve valami mégis. Bosszú.

4.fejezet - Engedd el!

"Kedves Allie!

-Én hárommal boldogabb vagyok!

-Három mivel?

-Három méterrel a felhők fölött!

Emlékszel erre a három sorra? Megváltoztatták az életünket. Még mindig pontosan fel tudom idézni, ahogy ott ülsz a piros ruhádban a moziban előttem. A film végén könnyes szemmel hátrafordulsz, és kérsz egy zsepit. Itt indult a mi kapcsolatunk, mesebeli találkozás, bármely Disney film irigyelhetné. Akkor azt mondtad, hogy te hiszel abban, hogy létezik igaz és örök. Azt állítottad, hogy ha két ember szereti egymást, akkor semmi és senki nem választhatja szét őket. Akkor velünk mi történt?

Emlékszem, hogy fel voltál háborodva a film végén, mert te már felkészültél a happy endre. Aznap, amikor találkoztunk, életemben először naplót írtam. Úgy éreztem, egy olyan különleges pillanatot éltem át, amit muszáj megörökítenem mielőtt elillan, elmúlik a perc, és az élet tovább pörög a monoton szürkeségével. Nem hagyhattam, hogy véletlenül is elfelejtsem az élményt, a színfoltot, amelyet te nyújtottál nekem. És a moziban olyan meggyőződéssel érveltél az igaz szerelem mellett, hogy még magam is elhittem: létezik. Hogy Csipkerózsika felébredt, hogy Hófehérke feléledt, és hogy Hamupipőke sorsa jóra fordult. Aztán jöttek az őrült rajongók, a sajtó, az egész hülye felhajtás. A való világ minden durvaságával súrolta a mesebeli képeket, amelyek halványultak, és a feledésbe merültek. De éltek! Csak erre későn jöttem rá. Csak akkor hívták fel magukra újra a figyelmet, amikor te elmentél közölünk. Sosem értettem, hogy nem unod meg a filmet, aminek ezt köszönhetjük. Hogy tudtad újra és újra végignézni, újra és újra felháborodni a végén, és minden egyes alkalommal sírni rajta. De tulajdonképpen élveztem, hiszem letörölhettem a könnyeket az arcodról, és mosolyt ültethettem a helyébe. Mi voltunk az álompár egy világ számára. Mindenki elismerte, csak néhányan nem fogadták el. Én pedig ezt indoknak használtam fel arra, hogy miért követek el egyre több hibát. De igazából saját magamat kötöttem gúzsba. Az alkohollal és a cigivel lekötöztem magam a földre, ezzel megakadályozva, hogy én is a felhők felett járjak. Igazából nem a repüléstől féltem, hanem a zuhanástól. És a vége sajnos az lett,hogy téged taszítottalak a mélybe. Sajnálom! Sajnálom, hogy nem vállaltam fel rögtön, hogy a barátnőm vagy, hanem hosszú hónapokig rejtegettelek! Sajnálom, hogy annyiszor megcsaltalak, megbántottalak! És még sorolhatnám. Csak tudom, hogy ezt a szót kimondani könnyű. Tudom, hogy a tettek beszélnek! De én kin tegyem ezt jóvá? Annyira hiányzol! Talán egyszer megbocsátok magamnak, talán nem. Talán egyszer a világ is elismeri, hogy nem az én hibám, hogy meghaltál, talán ez soha nem következik be. De a nyomod már örökre ottmarad a szívemen!

Szeretlek! Zayn"

Könnyáztatta fehér lapok. Összehajtottam őket, és beletettem egy borítékba, amin az Allie név szerepelt. A levél minden egyes szava tüskeként élt a szívemben.

Ott álltam a temetőben. A pap szövegelt valamit, ami nem Allie. A pap nem ismerte őt. Csak én ismertem igazán. Allie mindenkinek kicsit más volt, de amikor kettesben feküdtünk otthon, összebújva a kanapén, akkor leolvadt róla minden álca, és igazán önmagát adta.

A koporsó fedele most lezárult. Már soha többé nem fogom látni az arcát. Körülnéztem. Mindenütt képmutató emberek, akik csak udvariasságból eresztettek meg egy-két könnycseppet, de legbelül nem érdekli őket a lány, akit már örökre elválaszt a koporsó fala tőlünk.

- Szeretlek Allie! - dobtam be a levelet az árokba, mielőtt elkezdték a földet rálapátolni. Megpróbáltam örökre elengedni.

***

- Semmi baj, Antonia! - öleltem meg Allie húgát. Mindig is szimpatizáltunk egymással, és most kicsit kihasználtam a helyzetet, hogy vigasztalhatom. Tudom, aljas dolog egy temetésen udvarolni, de az élet mindig megy tovább. Ha valami véget ér, egy új kezdődik el.

- Niall! - zokogott a karjaimban, és úgy éreztem összeroppantom akár a legkisebb mozdulatommal is. Olyan gyenge és sebezhető volt most, hogy egyre több föld hullott a koporsóra.

Kicsit eltávolodott tőlem, és a sír széléhez lépett, hogy vessen egy utolsó pillantást nővérére. Hangos csattanás. Lövés hangja. Antonia felkiáltott és szívéhez kapott. Fekete ruhája egy foltban melléhez tapadt, ott vérzik.

- Hívjon valaki orvost! - ordítottam a kétségbeesett, rémült tömegbe. A hangok tompultak, a fülemben lüktetett a vér. A zsebemhez nyúltam, de hiába, a telefonom nem volt nálam, talán a kocsiban maradt.

Zűrzavar, mindenki menekülni akart. Ez jellemző az emberekre, csak a saját bőrünket mentjük, más meg le van szarva.

- A mentők úton vannak! - kiáltotta valaki.

Ismerős arcokat kerestem, akitől tanácsot kérhetnék. A fiúk messze voltak, Dinát nem láttam. Antonia egyre nehezebben vette a levegőt, fuldoklott. Futni kezdtem felé, elkaptam a kezét, de mielőtt magamhoz húzhattam volna, belefordult a gödörbe, a testvére után. A pap keresztet vetett és felsóhajtott.

- Dupla temetés! Hova jutunk, Istenem?

Vége. Mindenki elhalkult. A néma csendet, a fagyos, komor levegőt a mentőautó szirénája hasította ketté, a húsomba vágott a hang.

- Már késő! - rogytam a térdemre. El sem mondhattam neki, mennyire szeretem! Elbénáztam! Miért ez a farkastörvény?

Néma csend, mindenki gyászolt, már senki sem állkönnyeket hullatott. Most mindenki megváltozott kicsit. Ez mindenkit megviselt. De miért kell ekkora tragédia ahhoz, hogy az emberek őszinték legyenek? Miért kell látniuk, érezniük, és tudatában lenniük, akár ők is lehettek volna ott?

***

Néztem az alattam morajló óceánt. Louis hiánya már most elviselhetetlen volt, de meghalni nekem sem volt célom. Elgondolkodtam mi hajtja az embereket. Mi is az igazi célunk? Egyáltalán van nekünk olyan? Úgy dobálózunk a szavakkal. Szeretlek, örökké, soha, gyűlöllek - csak néhány példa azokból, amit nap, mint nap kiejtünk a szánkon, mélyen beültetjük a másik szívébe, pedig tisztában sem vagyunk a jelentésével. A repülő gyorsan szelte az eget. Vajon hogy vannak a többiek Londonban?

Valaki hátulról megfogta a nyakamat. Felsikoltottam, tudtommal rajtam és a sofőrön kívül nem volt más a gépen. És mégis.

A repülő hirtelen lefelé vette az irányt, mintha leszállásra készültünk volna, úgy ereszkedtünk, már csak pár méter választott el minket a víztől. Nem kaptam rendesen levegőt, de a szorítás nem engedett. Kihúzott az ülésről, már a földön feküdtem. Megpróbáltam felnézni, de nem ment, a nyakam iszonyatosan fájt. A hajamnál fogva ráncigáltak, mint egy megunt rongybabát. Egy olló nyikorogva csattant, egy hajtincsem a remegő padlóra hullott, majd húztak tovább.

A repülő ajtaja nyitva állt, a levegő erőteljesen besüvített. Valaki hátulról megrúgott. Ahogy a lábam kicsúszott a gépből, még visszanéztem a gyilkosomra. Meghökkentem, mintha egy pillanatra megálltam volna a levegőben, mintha minden mozgás megállt volna, a világ elérte volna a ökéletes nyugalmi állapotot, melyet a fizika megannyi törvénye akadályoz. Egy ismerős arc nézett rám, akiről azt hittem szeret. De nem volt időm felfogni a történteket.

- Viszlát Eleanor! - int utánam gúnyos röhögéssel.

- Ne! - kiáltottam, de már késő. Zuhantam, bele az óceánba. A víz hidegen csapkodta a bőröm, olyan volt, mintha késsel szurkálták volna bőrömet. Fuldokoltam, és nem volt senki, aki megmenthetett volna. A süllyesztő beszippantott, és tudtam, egy óra múlva már csak egy szép emlék leszek egy fiú és néhány varát elméjében.

3.fejezet - Lángoló szerelem

- Harold! Húzz már ki a fürdőből! - dörömböltek a fiúk idegesen az ajtón.

- Pillanat! - szóltam vissza.

- Fél órával ezelőtt is ezt mondtad! - csattant fel Niall.

- Te inkább egyél! - mosolyogtam a tükörképemet pásztázva.

- Nem rossz ötlet! - halottam a halk választ, a hang távolodott a konyha irányába. Igen, Niall mindig Niall marad.

- Harold! - Louis már igazán dühös volt rám, úgyhogy elfordítottam a kulcsot a zárban és kiléptem a folyosóra, mielőtt letépte volna a fejemet. Őt viselték meg a legjobban az elmúlt napok eseményei. Már Allie halála is padlóra küldte, hisz nagyon jóban voltak. Erre csak rátett egy lapáttal, hogy ő talált rá Zaynre, amikor az felvágta az ereit. És Zayn további öngyilkossági kísérleteiről ne is beszéljünk. Lout lassan már ki sem lehetett rángatni a kórházból. Persze mi, többiek is gyakran látogattuk, de mi beletörődtünk, hogy az élet megy tovább. Ő viszont a múltban ragadt.

Ráadásnak valami érthetetlen oknál fogva vissza költöztek Eleanorral a régi házunkba, ahol már csak én, Liam és Niall lakunk, hiszen Zaynéknek és Louiséknak már saját lakásuk van. Most újra sokan lettünk, és újra tumultus keletkezett mindenhol.

- Végre! - emelte a plafonra szemeit.

- Nehogy fenn akadjanak! - próbáltam elviccelni a dolgot.

- Jézus! Mi ez a bűz, ami belőled árad?

- Parfümnek hívják! - magyaráztam diplomatikusan.

- Khmm... Ez már sok lesz! - fogta be az orrát Liam nevetve.

- Átöltözzek? - harapdáltam az alsó ajkamat.

-Elkésel! - kocogtatta meg Li karórája számlapját.

- A francba! - majd sietős léptekkel a kocsimhoz mentem.

- Sok szerencsét, Rómeó! - intett utánam mosolyogva Liam. Lou csak komoran támasztotta a fürdőszoba ajtófélfáját.

Beindítottam a motort. A nap már éppen lemenőben volt, lomhán és álmosan esett alá az épület rengetegnek. Mintha meglőtték volna, és most lassan vérezne el az égbolton, festői szépségű nyomokat hagyva maga után, és intve a holdnak, hogy ügyeljen a városra éjjel.

Hosszú idő után végre randira készültem. Méghozzá nem is akárkivel! Emma Alreddel, a gyönyörű táncosnővel, aki a More Than This klipjében, amit a banda második szülinapjára forgattunk le, a barátnőmet alakította. Akkor nem tudtam igazán megismerni, hiszen keményen kellett dolgozni a videoklipen, a rajongók nagy örömére. De most, két hónappal később vettem a bátorságot, és elhívtam vacsorázni.

Befordultam az étterem parkolójába, Emma kocsija már ott állt. Boldogan siettem a bejárat felé. Az étterem ajtaja nyitva volt, ahogy beléptem becsukódott mögöttem. Két oldalt mécsesekből volt kirakva egy út. Elindultam, a jelzett irány felvitt az emeletre. Furcsálltam,hogy rajtunk kívül senki nincs a vendéglőben, és a félhomály sem volt szokványos, de gondoltam ez Emma műve.

A gyertyák egy szépen megterített asztalhoz vittek, amin már sorakoztak a különböző ételek. Körülötte két szék volt csak,az egyiken Emma ült, a székhez kötözve, szája leragasztva. Hosszú, fehér ruhája lelógott a földre, a mécsesek lángja belekapott, majd pirosan tüzelve felfelé kezdtek szaladni. A szövet gyorsan fogyott, a tűz pedig a lány bőrét kóstolgatta. Emma nyögni próbált, a bőre lángolni kezdett, szép lassan levált a húsáról.

Észbe kaptam és a mosdóba rohantam, de hiába nyitottam meg a csapokat, azokból nem folyt víz. Leszaladtam a földszintre, és megkerestem a konyhát. Kihalt volt és üres, víz sehol. Valaki kiöntötte az ásványvizet a palackokból, csupán a flakonok maradtak ott üresen, a földre hajítva.

A bejárati ajtóhoz rohantam, zárva volt, hiába rángattam teljes erőmből.

Az emeletről torz, hangos sikolyféle hallatszott, tudtam, már késő. Hiába mentem már fel, csak égett hús szagát, és egy porrá égett emberi testet találtam. A gyönyörű nőből már szinte semmi sem maradt. Az emléke parázslott az agyamban, és örökre beégette magát.

A félelem pánikká alakult bennem, szabadulni akartam a gyilkos helyről. Nem tudtam egy légtérben maradni a kínzó váddal, hogy nem segíthettem rajta.

Az asztalon heverő sütemények felé sandítottam, melyet elnyomott egy ember halálának illata. Hányingerem volt az egésztől...

A tányéromon egy szalvéta hevert. Rajta írás. Közelebb léptem az asztalhoz,és elolvastam.

"Lángol a szerelem benned? Vigyázz, meg ne égessen!"

Undorítónak tartottam a sorokat.

Ott álltam egy puccos étteremben, öltönyben, és vártam a csodát. Vártam, hogy felébredjek. Vártam, hogy besétáljon az ajtón valaki, és bejelentse: Ez a kész átverés show! Vártam valami életszerűre. De nem jött. Csak az ajtó csapódott ki, a friss oxigén hatására pedig a parázs ismét felizzott.

***

- Liam! Ugye rendbe jön? - ölelt át Dina.

- Nyugodj meg! Elhiszem, hogy megvisel ez az egész, hisz te vagy az egyik legjobb barátja! - biztattam a lelkiekben összetört lányt. Mindig csodáltam, hogy így kitart Zayn mellett, még akkor is, amikor a fiúnak mocskos nőügyei vannak. Szemébe néztem, amiből szinte ömlött a fájdalom.

- Nem akarom elveszíteni! - gördült le egy könnycsepp Dina arcán.

- Hé-hé-hé! - töröltem le óvatosan. - Erre ne is gondolj! Rendbe fog jönni! - tagoltan ejtettem ki a szavakat. Mindenkinek rossz ez a helyzet. Engem is rémálmok kísérnek, mióta Zayn megpróbált leugrani az ablakból. Csak egy hajszálon, egy szakadásban lévő hajszálon múlt, hogy vissza tudtam rántani. És ő ezért a hála legkisebb fokát sem mutatja.

Dina elengedett,majd az üvegablakhoz lépett, ami elválasztott minket Zayn kórtermétől.

- Az én vállamon sírta ki magát minden csalódásnál, az én vicceimen nevetett a legtöbbet. És most itt fekszik. Még csak be sem mehetek hozzá, mert csak a hozzátartozók és a banda látogathatják. Tudod milyen érzés ez? - támasztotta homlokát a hideg üvegnek. A helyébe képzeltem magam. Tudtam, milyen lehet, jobban, mint sejtette.

***

- Vigyázz magadra! Szeretlek! - öleltem magamhoz Eleanort, mert tudtam, most egy ideig ezt nem tehetem meg.

- Én is! - bújt hozzám, mint egy kiscica.

- És ugye tudod, hogy nem üzenhetsz! Semmilyen jel nem érkezhet a holléted felől! - magyaráztam neki el ezredszerre.

- Tudom, tudom - forgatta a szemeit.

- Ez nem vicc! - fogtam az arcát a kezeim közé, és megkomorítottam a hangom.

Még egyszer, utoljára megcsókoltam és megöleltem. Majd néztem a távolodó karcsú, női alakot, amint felszáll a magángépre. A szívem belesajdult a gondolatba, hogy elutazik. De ez volt az egyetlen esély arra, hogy megmentsem, nehogy ő legyen a gyilkos következő áldozata.

A repülő felszállt, majd egyre kisebb, és távolibb lett szememnek. Végül a felhők végleg eltakarták.

Hosszú percekig csak ott álltam, és néztem az eget. Fogalmam sem volt, mi lesz, hogy lesz ezután.

- Menjünk! - csendült fel egy hang a hátam mögül.

- Zayn! - perdültem meg, és odarohantam hozzá. - De hogy? - néztem végig rajta. A szeme alatt monokli, a keze be volt kötve, és kék foltok húzódtak a karján. Ahol Liam megfogta...

- Nem hagyhattalak egyedül egy ilyen nehéz pillanatban! - kacsintott rám, és pacsira tartotta az egészséges kezét. Belecsaptam.

Aztán visszatért El hiánya, visszafészkelődött az elmémbe, és nem volt hajlandó onnan kimozdulni. Megborzongtam, a bőröm tiszta libabőr lett. Valami megváltozott.

2.fejezet - Árnyékok

Heves, forró, vad. Két test ér össze a fekete, sötét és néma éjben. Nyögéseink összefolynak, csak a pillanatnak élünk.

- Zayn! - sóhajtja Allie szenvedélyesen. Mélyen a szemébe nézek, de annál sokkal többet látok. Szerelmet és szenvedélyt. Csókunk vad, tépjük, perzseljük egymás száját. Allie gerince ívbe feszül, felkiált, a testem megrázkódik.

Felébredtem.

Körülöttem gépek, egy kórházban feküdtem. A kezemen fehér kötés volt, a fájdalomtól alig bírtam mozgatni.

És akkor rájöttem, hogy nincs többé. Kitéptem az infúziót a karomból, és minden csövet leszedtem magamról, nem foglalkozva a mozgásomat erősen gátló, lüktető fájdalommal. A szívverésemet ellenőrző szerkezeten egyenes vonal futott, hosszan sípolt, nem mutatott életet. Ilyen a lelkem. Sivár és halott. A fojtogató érzés csak nőtt, úgy éreztem, végem.

Az ablakhoz rohantam, kitártam megváltást keresve. A szemközti felhőkarcolón fehérnemű reklám függ, rajta Allie mosolygott .Gyönyörű volt a képen, mint mindegyiken, melyet valaha is készítettek róla. Az egyik legelismertebb modell volt Londonban, a város még tele volt a fotóival. Mintha csak azért lennének kint a plakátok, hogy engem emésszenek. Mikor tűnnek már el?

Kimásztam az ablakpárkányra. Ha leugrok, vége lesz a szenvedésnek? Szemeimet a lent közlekedő autók sokaságára vetettem. Egyszer olvastam egy cikket arról, hogy milyen nehéz is öngyilkosnak lenni. Van, kinek még tizedszerre sem sikerül. Ugrásra készen álltam. Végigvetítettem a fejemben a képeket Allieről. Ő már nincs, és a szívemet már úgyis magával vitte a túlvilágra. Az utolsó emlékfoszlányhoz értem.

- Gyűlöllek! - ordította sírva, majd mezítláb elrohant a sötét éjszakába. Az utolsó szava ez volt hozzám. És az élet már nem adott rá esélyt hogy jóvá tegyem. Egyáltalán lehetne? Túl sok az idióta és idegesítő kérdés, melyet képtelen vagyok megválaszolni.

Vettem egy mély lélegzetet. A kezemmel nem markoltam tovább a párkányt, egy apró mozdulat, és lezuhantam volna.

Ajtócsapódás a szemem előtt, ahogy a hotel ajtaja becsukódik. És ajtócsapódás a valóságban, ahogy valaki bejött a kórterembe. Nem izgatott.

- Ne! - egy remegő kéz pihent meg a vállamon. Liam kétségbeesett hangját hallottam a hátam mögül.

Vállat vontam.

- Ne! - ismételte meg konokul, erőltetett nyugalommal a mondatot. A keze izzadt, lehullott a vállamról az ablakpárkányra. Nagyot nyelt,nehezen lélegzett. - Zayn! Ne tedd! - Indokokat kerestem rá, de nem találtam. Elrugaszkodtam. Liam felkiáltott. -Zayn!

***

Végre otthon voltam. Leállítottam a kocsim motorját, majd kiszálltam. Kicsit félelmetes volt egyedül egy kertes házban lakni, de a panelrengeteget egyszerűen nem bírtam elviselni. Elővettem a kulcsomat, és kinyitottam a kertkaput. Beléptem, a kapu pedig becsapódott mögöttem, majd kulcsra zárult. Gyorsan megfordultam, de senkit sem láttam, biztos csak a képzeletem játszott velem. Sötét volt, és a köd is leszállt. Baljós árnyékok húzódtak mindenütt.

- Ki van ott? - dadogtam, de nem jött válasz. Sejthettem volna. A hátam mögül morgás hallatszott, így visszafordultam. Óvatosan lépkedtem a kerti úton a ház felé. Ismét a halk morgás, olyan, mint a veszett kutyáké. Pár pillanat múlva a hang forrását is megtaláltam. Farkasok közeledtek felém az udvarban.

- Ne már! Ez olyan valószínűtlen! - fakadtam ki. Most komolyan! Farkasok Londonban?

Hátrálni kezdtem, de megbotlottam, és a földre estem. A bokám sajogni kezdett, nem bírtam ráállni. Az állatok meg csak közeledtek, igen éhesek lehettek. Emberhúsra.

- Segítség! - ordítottam, de nem számítottam válaszra.

Az egyik farkas odaért hozzám, majd belém harapott. A vállamat elöntötte a vér és a fájdalom nyílként hatolt bele minden egyes porcikámba. A következő harapás a lábamat érte. A húsom lassan kezdett elfogyni a csontjaimról. Ott feküdtem az éjszaka közepén, a fájdalomtól lebénulva, és vártam, hogy élve elfogyasszanak. Valaki megállt felettem.

- Se...gít... - próbáltam kinyögni, de ő csak a fejét rázta.

- Te úgyis olyan vad vagy! Mindenkire rámászol! Tapasztald meg, milyen ez! - mondta gúnyos mosollyal az arcán.

Majd minden végleg sötét lett, a fájdalom tompulni kezdett. Még egyszer lenéztem a végtagjaimra, amelyekből szinte már semmi sem maradt a csontokon kívül. Aztán jött a megváltó halál.

***

- Jó reggelt, édesem! - csókolgatta Louis a vállamat. A napfény aranyra festette a szobát, és melegítette a takaró alól kibújó lábaimat. Nagyot nyújtóztam.

- Szép reggelt! - mosolyogtam rá boldogan.

Csengettek.

Felpattantam, majd boldogan az ajtóhoz futottam. Amint kinyitottam, rögtön el is párolgott minden jókedvem és helyét átvette az iszonyatos rémület. Egy fiatal lány ácsorgott a küszöbön, ruhája szakadt és koszos volt. A testét elárasztották a kék-zöld foltok, verés nyomai. Az éjszakát az utcán tölthette, mert remegett, és ajkai lilák voltak. Fázott.

- Levél Eleonor Caldernek! - nyújtott át egy rózsaszín borítékot, majd elrohant mielőtt még fel tudtam volna ajánlani a segítségemet. Megdöbbenten álltam a nyitott ajtónál.

Feltéptem a levelet, amiből képek hullottak ki. Az első egy fiatal lány. Láttam már valahol. Talán ő a recepciós lány a hotelből, de nem mertem volna rámondani biztosan. A másodikon farkasok. De mi köze a kettőnek egymásoz? A harmadik kép megadta a választ. Egy széttépett emberi test. Körülötte farkasok, és vér. A képek mellé csupán ennyi szöveget mellékeltek: 'Te leszel a következő! Nem fog fájni! Vagy mégis? Az árnyékod vagyok!'

Visszacsúsztattam a papírokat a borítékba, majd hányingerrel a mosdóba indultam. Ahogy megfordultam, Louba ütköztem bele.

- Mit kaptál, cica? - vette ki a borítékot mosolyogva a kezemből. Majd ez a mosoly arcára fagyott, és megkeseredett a fotók láttán. A szöveg olvasztotta le, majd kétségbeesetten magához ölelt.

- Nem tudom mi folyik itt, de megvédelek! - lehelt csókot a számra. - Esküszöm!

"Te leszel a következő!" - visszhangzott a fejemben, mély nyomot hagyva maga után. Az ajtó becsapódott, pont, mint tegnap Zaynnél.

A gyilkos, a gyilkosom ott rejtőzött valahol.