12. fejezet - Olaj a tűzre

A félelem a legalattomosabb dolog a világon. A lelkedbe lopódzik, beszivárog az agyadba, majd hátba támad ott, ahol a legjobban fáj. Onnantól kezdve az ember léte azonosul a rettegéssel. Először a lelke semmisül meg, majd a teste követi a túlvilágra.

Louis elviharzott, engem pedig otthagyott a mosdóban egyedül. A falakba beszorult egy nyomasztóan rám nehezedő kérdés. Ki a gyilkos? Harry vagy Lou? Esetleg Liam? És mi okuk lenne nekik megölni? Mióta Niall meghalt, Liam pedig eltűnt, komoly rettegés fogott el. Valójában félelemből állt a napom, az éjszakám, minden percem.

Azt kívántam, bárcsak aznap reggel ébredhetnék, amikor a szállodában adtunk koncertet, amikor mindent elcsesztem, és ahol elindult ez az ördögi kör, amelyből nincs kiszállás. Változtatni akartam, de nem tudtam hogyan, túlságosan késő volt. A hibákkal az a baj, nem lehet őket kijavítani. Lassan belenéztem a falon függő tükörbe, ami még nagyobb fájdalmat okozott. Évek óta jelzőként vonszoltam magammal a rajongók szemében a tárgyat, mely a hiúságom miatt ragadt rám. És volt vele más emlékem is. Ahogy apró szilánkok közt, a saját véremben fürödve fekszem a fürdőszobám padlóján. Most ismét tükörben az életem, de most a külső, a látszat nem takar, lelkem meztelen. Egyedül állok szemben minden gonddal. Félek és reszketek.

Megengedtem a fürdőkádba a vizet, amely nagy zubogással hullott alá, de engem már semmi sem tudott igazán megtisztítani. Vetkőzni kezdtem, és egyre jobban szembesültem magammal. Tökéletesen kidolgozott bicepszek és üres benső, így lehet engem jellemezni. Félmeztelen voltam, amikor az ajtó hirtelen kivágódott. Összerezzentem, és kinéztem a folyosóra. Senki nem volt ott, ezen nem csodálkoztam, de azért körbefordultam, majd visszamentem a fürdőbe.

- Zayn! - üdvözölt egy cseppet sem kedves hang.

- Mit keresel te itt? - ugrottam hátra ijedten. Nem az volt, akire számítottam.

- Mindenki úgy kivan a jelenlétemtől. Nem értem miért - nézegette a körmeit unottan. - Ne is mondj semmit! Rendezzük le gyorsan!

Nem kellett mondania, mégis tudtam, eljött az én időm.

- Gondolkodtam, mi lehetne a hozzád méltó halál - a csapból még mindig fojt a víz, már a padlóra taszította ki a kád, mert nem fért bele. A lábam már vizes lett, a farmerom szárai elkezdték felitatni a nedvességet. - De olyan nincs. Megosztó személyiség vagy. Egy ideig én is bedőltem a mosolyodnak... De aztán megismertelek közelebbről, és minden rólad alkotott kép a semmibe veszett - felnevetett, látszólag élvezte a helyzetet. Menekülhettem volna, de tovább élnem is értelmetlen lenne.

Óvatosan hátrálni kezdtem, nekiütköztem a mögöttem lévő polcnak, amiről leborultak a szépítőszerek, és úsztak a bokáig érő víz felszínén.

- A te szenvedélyed a cigaretta volt, és gyakran tüzeltél, holott barátnőd volt - mondta, majd a kezében levő palack tartalmát a víz felszínére öntötte.

- Olaj - ráztam fejem hitetlenül.

- Tudod mi jön most.

Erőtlenül bólintottam. A hozzám lépett a vízben, majd kivette a zsebemből az öngyújtómat, és a víz felszínén elterülő olajra hajította, az berobbant, ő pedig kifutott a fürdőből. Az ajtóhoz rohantam, de a zár nem engedett, a kulcsot magával vitte. A lángok peckesen kapkodtak húsom felé, éhesen nyalogatva szájukat. Fájt, a bőröm pillanatok alatt a vörös forróság uralma alá került, levált, és szénné égett. A víz nagyot fröccsent, ahogy a testem maradéka összecsuklott, győzedelmesen lepett el, kis enyhítést adva utolsó másodperceimre. Majd a tűz vacsorája lettem, és megszűntem létezni.

***

Feszülten, forgolódva kerestem egy személyt. Idegesen mentem le a lépcsőn a hatalmas aulába, és tudtam, Harold is nemsokára itt lesz. Eljött a leszámolás ideje. Nem néztem volna ki Harryből, hogy egy gyilkosságsorozatot végigvisz, de most már nem kételkedtem benne, ő a tettes, hisz csak mi maradtunk. Harry mindig is utált, ezért logikusnak tűnt, hogy az utolsók közt végez velem.

A lépcső alján körbepillantottam. A kastély kihalt volt, még a lélegzetvételemet is felerősítették a masszív falak, itt lehetetlen volt rejtve maradni. A felső szintről füstszag érkezett, de nem törődtem vele. Csak a bosszú lebegett a szemem előtt.

- Hát itt vagy! - hallottam az idegesítő mély, rekedt hangot a hátam mögül.

- Amint látod! - feleltem cinikusan.

- A hülye megjegyzésekből sosem fogsz kifogyni, Louis. Úgy tűnik, ez hozzád tartozik - tárta szét a karjait, és elsétált mellettem. Velem szemben megállt, tekintetünk egymásba kapcsolódott, és a szemünk által is megöltünk valamit a másikban. A végéhez értünk, nem lehetett tovább húzni az időt.

- Elegem van belőled, te kis hülye! - sziszegtem, mire ő felröhögött.

- Ez is rád vall! Sosem tudtad elfogadni, hogy én vagyok a jobb! Minden lány engem szeretett a legjobban, én tudtam a legkönnyebben becsajozni, és engem kiáltottak ki a banda frontemberének.

- Te komolyan azt hiszed, hogy irigy voltam a hülye fürtjeidre? - nevettem fel idegesen én is. Blöfföltem, és ezt ő is érezte.

- Én tudom! - húzta össze szemeit.

- Szánalmas vagy! Az egy éjszakás kalandjaiddal csak kompenzálni akartál valamit. Sosem maradtak melletted a csajok, nem volt egy komoly kapcsolatod sem. Kisgyerek vagy! - mondtam gúnyosan, és élveztem, hogy a fején találtam a szöget.

- Te mindig is azt hitted, csak azért, mert komoly kapcsolatod van, te vagy a főnök a háznál! Pedig a kutya sem hallgatott rád. Ellenben velem.

- Ne akarj a hasonlataiddal okosabbnak tűnni! - csóváltam a fejemet.

- Gyűlöllek! - öntötte el a harag teljesen az agyát, a szemei elsötétedtek. Felém indult, és én készen vártam, hogy végre büntetés nélkül behúzhassak neki. Az első ütésem után vérző orral került a földre. Feltápászkodott, és újra nekem ugrott, ezúttal sikeresebben, rögtön a nyakamnak esett. Köhögve próbáltam behúzni neki. A következő pillanatban felszakadt a szemöldököm mellett a bőr, a vérem végigcsorgott az arcomon.

- Neked véged! - ziháltam végül, és le akartam számolni Harolddal egy életre. A falnak nyomott, én pedig a szabad kezemmel kirántottam a bejárat mellett álló páncélbábú kezéből a lándzsát, majd egy határozott mozdulattal Harry mellkasába döftem.

***

Fehér pólómon lassan tette meg utolsó köreit vérem. Louis elfutott, én pedig hagytam elmenekülni abban a tudatban, végzett velem. Azzal viszont nem számolt, a seb, amit ejtett rajtam, nem halálos. A mellkasomra tapasztottam a kezemet, és a falnak dőltem. Szemeimet behunytam, mindenem sajgott a verekedés következtében. A fülemet zaj csapta meg, tekintetemet először a földre szegeztem, ahol egy cipőpár állt meg, majd felnéztem a személyre, ki gúnyosan vigyorgott rám. A személye sokkolt.

- Neked... Neked halottnak kellene lenned! - leheltem hitetlenül.

- Harry! Nem is örülsz nekem? Csalódtam benned! - rázta meg fejét csalódottan. - Amint látod, itt vagyok! És most te leszel halott!

- Biztató! - mondtam gúnyosan.

- Reméltem is! - fel akartam kelni, de végtagjaimban nem volt erő.

- Felesleges! - vette kezeibe a már vértől pirosló lándzsát. - Nem gondoltam, hogy Louisnak egyszer még ekkora hasznát veszem. Helyettem végezte el a nehéz munkát. - Ismét magamban éreztem az éles fegyvert, ezúttal pontos célzással. Mosolyogva ölt meg, ez fájt a legjobban.

11. fejezet - Maró igazság

Dörömbölés hallatszott az ajtó felől, majd hirtelen Harry rontott be, szemei könny áztattak voltak.

- Mi történt? - tápászkodtam fel, és felsegítettem a síró fiút is. Louis az ablaknál ült, ő nem aludt, sápadt arcát megvilágította a telihold fénye.

- Niall! - nyögte fájdalmasan Harry.

- Mi van vele? - néztem a szemébe ingerülten.

- Meghalt...

Lou keze egy pillanat alatt ökölbe szorult, arcizmai megfeszültek, ajkait egyenes vonallá szorította össze, de nem szólt, rendíthetetlenül nézett kifelé.

"Nem száz százalék, hogy mi is célpontok vagyunk." - visszhangzott a fejemben szüntelenül a mondat, melybe minden reményem fektettem. Szinte éreztem a halál szagát, mely egyre közeledett felém, kereste a társaságomat, és nem tudtam lerázni.

- Hol van Paul? - néztem felváltva hol Harryre, hol Louisra, és idegesen méregettem a baljósan vigyorgó, hófehér holdat az égen, mely engem gúnyolt fényével és makulátlanságával, s mely már több mindenről tudott, mint amiről én valaha is fogok.

- Ő is... - kezdte halkan Harry, de be sem kellett fejeznie. Nem akartam, hogy még egyszer kimondja a keserű szót.

- Istenem - sóhajtottam fel. - Ez mind itt történt az orrunk előtt! - A lábaim feladták a szolgálatot, muszáj volt leülnöm, és kellett pár pillanat, mire felfogtam minden egyes szó súlyát és mondanivalóját. Ezen a ponton már gondolkodni sem tudtam, nem voltam képes megítélni, mi a helyes, és mi nem.

Louis megmoccant, mire én és Harry odakaptuk a fejünket. Lou látszólag teljes nyugodtsággal sétált oda hozzám, majd megragadta a karom, és megszorította, jelezvén, menjek vele, majd az ajtó felé biccentett. Lassan és kimérten ment ki a szobából, én pedig szóltam Harrynek, hogy nyugodjon meg, és aludjon egy kicsit, majd követtem.

Szó nélkül mentünk végig a hosszú, egyhangú folyosón, és némán lépkedtünk a vérvörös szőnyegen. A levegő tapintható volt, és félelem terjengett benne.

- Zayn! Térj már észhez és ne bízz meg Haroldban! - húzgált be a fürdőbe Louis, és megállt körülnézni, hogy megbizonyosodjon róla, biztos nem hall minket senki, holott biztosan tudhatta, magunk vagyunk.

- Miért is? Az egy dolog, hogy ti mindig is utáltátok egymást! De most láttad, hogy ki van bukva! - magyaráztam idegesen neki, vad karmozdulatokat téve.

- Te nem furcsállod, hogy tudott mind Paul, mind Niall halálról? - szegezte nekem a kérdést, ami olyan erővel ért, hogy egyszeriben elfelejtettem beszélni is. Logikus válasz, egy logikátlan esetben. Harry? Az nem lehetséges.

- Te tényleg azt hiszed? - nyeltem nagyot, és kétkedve néztem még mindig feszült arcát.

- Mit hihetnék? Ki van még rajtunk kívül ebben az átkozott házban? - csapott tenyerével dühösen az ajtóra.- Ki van itt olyan, ki eddig is velünk volt? Ki tudott minden mozdulatunkról? Ki ismerte minden szerettünket?

- Liam - feleltem egyszerűen.

- És őt mióta is nem láttuk? - tette fel a kérdést, én pedig a számra tapasztottam a kezemet.

- Úgy mióta megérkeztünk - feleltem. Hogy feledkezhettünk meg róla? Hogy lehettünk ekkora marhát, hogy hagytuk, szétszakítsanak bennünket? Hogy hihettük azt, hogy ez elől el lehet menekülni?

Két dolog volt lehetséges: vagy Liam a gyilkos, vagy Liammel van a gyilkos.

***

A víz sok ember életét menti meg, hiszen alap feltétel az ebben a világban való tartózkodáshoz. Mégis van akinek szenvedést okoz az, ami másnak felüdülést. Feküdtem, megkötözve, és hallgattam, amint a mellettem lévő csapból csöpög a víz. Teljesen ki voltam száradva, két napja nem ettem, nem ittam, és az éhségtől már forgott körülöttem a szoba. A víz pedig konokul csöpögött, ezzel az őrületbe kergetve engem. Megnyaltam száraz szájpadlásomat, és néztem a földön a csap alatt keletkezett tócsát.

- Liam! - nyílt ki az ajtó, én hunyorogni kezdtem a beszűrődő fénytől. Belépett, és tettetett kedvességgel beszélt hozzám, baljósan megnyújtva a magánhangzókat. - Hogy vagy?

- Adj inni! - leheltem, a torkom egy homoksivataghoz hasonlított.

- Ne legyél már ilyen türelmetlen! - vett ki vigyorogva a zsebéből egy kis üveget. - Hát hagynám, hogy a kedvenc bandám egyik tagja itt szomjazzon?

Nagy nehezen feltornáztam magam ülő testhelyzetbe, most jól jött a hasizom, és a felülés gyakorlata.

A gyomrom fájdalmasan megkordult, és beleremegett a közelségébe.

- Tessék! Italra vágysz? Megkapod! - csavarta le az üveg kupakját. Most már elég közel volt ahhoz, hogy lássam a címkéjét. Elolvastam a nagy, nyomtatott fekete betűs címkét, melyen a SÓSAV szó szerepelt, és hirtelen úgy ítéltem meg, kibírom még innivaló nélkül. Nem kellett hozzá sok kémiai tudás, hogy eszembe jusson, maró hatású.

- Nyisd ki szépen a szád!

- Kegyetlen vagy! - sziszegtem, majd összeszorítottam a számat, ahogy csak tudtam, mintha ez lenne a megoldás.

- Hmm... Valóban? - nevetett fel. - Tudod hiába ellenkezel. Fussunk neki még egyszer. Nyisd ki szépet azt a formás kis szád! - mondta erőteljes hangon. Megráztam a fejemet. - Hát, nekem így is jó! - vonta meg a vállát, majd lassan kicsit oldalra billentette az üveget, amelyből egy csepp a számra hullt.

- Ááá! - ordítottam fel, ahogy a sav elkezdte lemarni a számról a bőrt. Ő ezt kihasználva az üvegtartalmát leöntötte a torkomon. A szer terjedt, és belülről emésztett, mint minden rossz, amit valaha is tettem. Az, ami a legtöbbet jelentette az életemben, aminek mindent, amit elértem köszönhetek, a hangszálaim egy perc alatt váltak semmivé. Fájt, ordítani nem tudtam, sem kapálózni, csupán remegő végtagjaim jelezték szenvedésem. Nem volt szemtanú, csupán a nagy telihold az égen, ami besütött a pince piciny kis ablakán, és nem volt remény, hogy megmenekülhetek.

- Nem érdemelted meg az életedet! - húzta gúnyos mosolyra a száját. Én pedig még köpködtem, és prüszköltem párat, majd a sósav lemarta a szám körüli teljes bőrt, csupán a csont maradt, és terjedt tovább, míg végül alig maradt belőlem valami. Híresség, legenda? Ez lettem volna én? Mégis mit értek nekem ezek a jelzők?

10.fejezet - Az éj leple alatt

- Paul! - ordítottam, de már teljesen feladtam a reményt, hogy megtalálom a hatalmas épületben. Kész, elnyelte a föld, vagy nem is tudom. Amúgy vajon merre lehet a konyha?

Kóboroltam még egy kicsit, mire végre benyitottam az ebédlő helyiségébe. A vacsora már meg volt terítve, személyzet sehol. Elgondolkodtam, hogy szóljak-e a fiúknak, hogy jöjjenek enni, de az elmúlt napok után jólesett a csend, a nyugalom, és hogy nem veszekednek folyamatosan, így egyedül ültem le a hatalmas asztalhoz, az egyik bársony borítású székre. Sóhajtottam egy nagyot, mielőtt bármit is a tányéromra tettem volna a hatalmas választékból.

A vacsora igen ízletes volt, gyorsan faltam fel az ételeket. Minden mozdulatom visszhangzott a hatalmas helységben. Mikor nagyjából jóllaktam, elégedetten vettem magam elé a desszertet. Ettem belőle egy-két falatot, majd néhány pillanatra rá émelyegni kezdtem, a kezemből kihullott a villa, és a torkomhoz kaptam. Hirtelen a terem elsötétült, a félhomályban alig láttam valamit. Köhögni kezdtem, és öklendezni, kezem az asztalon a poharam után tapogatott. Végre megtaláltam, és bele sem néztem, csak mohón a szájamhoz emeltem.

- Niall! Ne! - rontott be Harry az ajtón, egyenesen hozzám futott, és mielőtt még ihattam volna, kiverte a kezemből a poharat. Az a földre esett, széttört, tartalma pedig szétfolyt a kövön. A szemem kezdte megszokni a sötétséget, és a kiömlött italhoz guggoltam, amely erős kontrasztot képezett vöröslő sötétségével a fehér padlóval.

- Vér! - mondtam fuldokolva, kihűlten, és maró érzés emésztette a gyomromat.

Egyszerre minden összeállt. Valaki megmérgezte az ételt, és meg akarta itatni velem legutóbbi áldozatának vérét. De miért?

Izzadtam, és remegve próbáltam felállni. Nagy nehezen feltápászkodtam, és körülnéztem, de senkit nem láttam, aki segíthetne, Haroldnak is nyoma veszett. A tüdőmre valami ólomsúllyal ránehezedett, nem tudtam lélegezni.

- Se-gít-ség - próbáltam kinyögni, és levegő után kapkodtam.

A kifolyt vér szépen, lassan terjeszkedett a padlón, és elérte a majdnem élettelen, hideg kezemet is, csakúgy, mint a méreg a testemben.

Csend volt. Vihar előtti csend. Tudtam, a többieknek végük lesz, jelezni akartam nekik, hogy vigyázzanak, hogy senkiben ne bízzanak meg, de már késő volt. Nem jutott több levegő. Összeestem, és többé nem keltem fel. A vér diadalittasan áztatta át a rajtam lévő ruhadarabokat, gyorsan futott a szöveten.

***

- Nincs áram! - állapítottam meg, majd lekuporodtam az ágyamra.

- Louis! - hallottam Zayn kétségbeesett hangját. - Mi történt velünk?

A sötétben felé emeltem a fejemet.

- Ezt hogy érted? - kérdeztem hűvösen, a homlokomat ráncolva.

- Hát - gondolkozott el egy pillanatra, majd megtalálta a megfelelő szavakat. - Eltávolodtunk egymástól. Emlékszel ennek az egész rémálomnak a kezdetére? Hogy aggódtál értem, amikor kórházba kerültem?

Lehunytam a szememet. Igen, akkor minden más volt. Bár a csapat sosem értett egyet mindenben, hisz Harry és köztem mindig volt egy kis távolságtartás, de mégis egy csapat voltunk. A One Direction. És összetartottunk. Segítettük egymást. Aztán a hírnév kezdett minket elrepíteni. Az egónk megugrott, a bizalmunk meg elúszott, az egymással szembeni tiszteletünk... Arról inkább ne is beszéljünk. Mi Zaynnel mégis megmaradtunk jó barátoknak még egy kis ideig. Aztán az életünk kártyavárként kezdett összeomlani, hulltak a lapok, a szakadék napról-napra mélyebb lett köztünk, és távolodott a túlsó part. Szinte vibrált a levegő, amikor egy légtérbe kellett tartózkodnunk egymással, és már az sem volt kizárt, hogy a gyilkos köztünk van.

- Emlékszem! - foglaltam össze gondolataimat Zaynnek egy szóban, mire ő óvatosan elmosolyodott.

- Ennek örülök - bólintott. Szeme fénylett az éjben, mintha egy csillag belopódzott volna a szobába. Reményt láttam benne, a szívem jégtakarója pedig olvadni kezdett.

- Hogy is felejthettem volna el? - mondtam, hogy kitöltsem a borús csendet, amely megint közénk feszült, azzal a szándékkal, hogy ismét szétszakít minket.

- Lou! - kezdte, és kis félelmet fedeztem fel a hangjában, amilyet most hallottam először. Mindig Zayn volt a csapat rosszfiúja, aki oroszlánként harcolt a szeretteiért, félelem nélkül. Persze, volt, hogy megbántotta őket, mégis ő állt ki értük a leghatározottabban. Mondhatnám, hogy a csapat legjobb tagja, de ez így nem lenne igaz. Mindannyiunknak volt egy kis vaj a füle mögött, mindannyiunknak voltak a világ elől eltitkolt mocskos ügyei. Egyedüli kivétel talán Niall, ő mindig próbált hű maradni önmagához. De a többieket, köztük engem is elragadott az ital és a drog, az alkohol, a szex és a hírnév hatalma.

- Igen? - kérdeztem, és ezúttal semmi elutasítót nem tartalmazott a hangsúlyom.

- Én élve akarok innen kijutni.

- Szerintem ez mindenki célja! - forgattam a szemem olyan 'ez egyértelmű!' stílusban. - És nem száz százalék, hogy mi is célpontok vagyunk - mondtam bizakodva.

- Persze – bólintott. - De biztos, ami biztos. Fogjunk össze! - nyújtotta felém a kezét. Elfogadtam, és belecsaptam. Ismét változott bennem valami, sokadszorra, de nem baj. Holtig tanul az ember...

9.fejezet - Nincs menekvés!

- Louis! - rángatta meg a pulcsim ujját Zayn. - Ébresztő, ember! Megérkeztünk! - húzgálta tovább a ruhadarabot, én pedig kelletlenül kinyitottam a szememet.

- Értettem vadbarom! - csattantam fel, ő meg motyogott valamit, és kivágta a kocsi ajtaját, majd kiszállt. - Bocs! - kiáltottam utána, de nem hatotta meg. Ha nem, hát nem, így járt.

Végre szilárd talajt éreztem a lábam alatt, a kora reggeli napsugarak teljes erejükkel perzselték az arcomat. Végigmértem a kastélyt. Simán elment volna valami rossz film forgatási helyszínének, béna lepedő szellemekkel, meg műanyag csontvázakkal. Azonban ahogy beléptünk a nagy vaskapun, fojtogató érzés kerített hatalmába. Lappangó félelem lüktetett a mellkasomban, de nem tudtam mi váltotta ki belőlem. Az ajtó hangos csattanással becsapódott mögöttünk, és valóban csak a kamerák hiányoztak a jelenetből. Bár nem voltam az a félős típus, de ez a hely kihozta belőlem a legrosszabbat.

A többiek unottan ledobták a bőröndjüket, és mindannyian kérdőn Paul felé fordultunk.

- Szóval - kezdte, és köhögött egyet-kettőt a korlátról felszálló porfelhő miatt. - A szobáitok az emeleten találhatóak! Az épületben rajtunk kívül csak minimális személyzet tartózkodik, ők is a nyugati szárnyban laknak. Ha kérdésetek van, hozzám fordulhattok, itt leszek, és megpróbálok segíteni! - mondta el az útbaigazítást. - Igen, Zayn! - szólította fel a jelentkező fiút.

- Mikor mehetek haza? - tette fel a kérdést unottan, aminek válasza mindannyiunkat érdekelt.

- Hamarosan... - érkezett a sejtelmes válasz, mely pont annyit ér, mint az eddigiek.

- Jaj, ne már! Ez olyan hülyeség!

- Haroldot ki kérdezte? - néztem körbe, majd az emelet felé vettem az irányt, magam után vonszolva a bőröndömet.

Fáradtan nyitottam be az első ajtón, ami az utamba akadt, az éjszakai út megviselő volt, a szemeim alatt karikák húzódtak, szerettem volna egy kicsit lepihenni, de ez a tervem megdőlt, mikor egy ötágyas szoba tárult a szemem elé.

- Na ne!- nyögtem hitetlenül, sarkon fordultam, és lenyomtam a szemben lévő szoba kilincsét. Zárva. Szuper. Egybezárva azzal az öt idiótával, ki tudja meddig.

Nekitámaszkodtam a folyosó falának, és próbáltam felfogni azt, ami zajlik körülöttem. Hosszú percekig csak bámultam a vörös szőnyeget, amely a talpam alatt futott, majd amint felemeltem a fejem, a folyosó végén ismerős arcot pillantottam meg. Hitetlenül pislogtam egyet, de addigra az árny tovasuhant, a képzeletem elillant. Sóhajtva dörzsöltem meg a szemeimet, tényleg nagyon fáradt voltam. Kirázott a hideg, a gerincem pedig megfeszült...

***

- Paul! Menjünk innen! - kérlelt ezredszerre Niall. Megértettem, miért nem szeretne itt maradni, de komoly dologról volt szó. Ez hogy értessem meg velük? Nagyot sóhajtottam, és megráztam a fejemet.

Elindultam, hogy valamelyest felfedezzem ezt a poros rémálmot. Benyitottam egy hatalmas terembe, ami érdekesnek ígérkezett. A magas, fehér falakon nagy festmények függtek. Megálltam az első alatt, és megfigyeltem. Az arca ismerős volt, és ahogy a szemébe néztem, Allie fehér arca mosolygott vissza rám. Hátráltam egy kicsit, és megborzongtam. A festmény keserű mosolya baljós előérzetet keltett bennem, és bár az ép ész azt sugallta, ez nem lehet Allie, mégis az a tekintet minden gondolatomat elbizonytalanította. Tovább léptem a következőhöz, és vetettem rá egy pillantást, de a szemem ott is ragadt, mert a festmény Emma gyönyörű arcvonásait mutatta szembe velem. Sietősen lépkedtem a következőhöz, és félve emeltem rá a tekintetemet. Alulnézetből semmi különöst nem mutatott, egy valószínűleg királynő portréja volt, a fiatal lány gyönyörű kék ruhában állt, de amint a szemébe néztem, rögtön Danielle jutott eszembe. Megfordultam, a másik oldalt is festmények lógtak mélabúsan a hófehér, ártatlan falakról, piros keretben, mintha kiontott vérük körbefolyná utolsó emléküket.

Ha egy idegen végignézné ezeket a képeket, megdicsérné a művészi kidolgozottságukat, és arra tippelne, ők voltak a kastély egykori úrnői. Csakhogy én nem vagyok idegen, és én ismerem a legjobban a fiúkat és egykori barátnőiket, hisz minden nőügyben tőlem kértek tanácsot, és én falaztam nekik meg annyiszor, mikor meg akartak lógni a nyilvánosság, a rajongók, a menedzsment és valójában saját életük elől néhány romantikus órácskára. Én felismertem a képekbe zárt személyeket, Eleanor, Dina, és Antonia pedig mozdulatlanul meredtek rám egy-egy festmény álarca mögül. Mellettem becsapódott a az ajtó, mögöttem pedig lépések zaja hallatszott.

- Paul! De rég láttalak! - mondta a mögöttem álló személy, a kezem pedig megremegett a felismerés közben. Nem lehet, hogy ő a gyilkos!

Óvatosan megfordultam, de már éreztem a vesztem. Hiába voltam erősebb nála, az egyetlen kiutat jelentő ajtót elállta, a kezében pedig pisztolyt tartott.

- Nem rám számítottál? - húzta gúnyos, megvető vigyorra a száját. A mosoly, melynek annyi ember bedől, mindenki szelídnek gondolja ezt rejtegette mindeddig. - Gondoltam... Nézd csak végig a képeket bátran! Ők sem gondolták volna pont rólam! És mégis. Tudod, az élet tele van meglepetésekkel - tárta szét a karjait. Lassan és kimérten beszélt, mintha attól tartana, másképp nem értem meg. - Kicsit sajnálom, hogy neked is lejárt a szerződésed az élet filmjében, de most, hogy itt vagy, nem tehetek mást - húzta végig ujjait a fegyveren. - Nekem apám helyett apám voltál, gondoskodtál rólam, és talán pont ez az odaadás és szeretet kergetett a halálodba. Te mindig mindenkinek jót akartál - röhögött fel. - De ha ennyire jó szíved van, akkor mégis miért kellett részt venned a fiúk mocskos játékaiban? Hmm? Ugye te sem tudod - csóválta a fejét. - Hazudtál Allienek, pedig nagyon is jól tudtad, Zayn nem először találkozott a recepciós lánnyal aznap este. - a pisztolyt szórakozottan Allie képe felé tartotta, majd meghúzta a ravaszt, a kép pedig hangos, fájdalmas csattanással a földre hullott. - Vagy miért csaptad be Daniellet az a kis cafka Grace miatt? Ennyire szeretnéd Liamet, akiről mellesleg mindenki azt gondolja, ő a csapat jófiúja? - lőtte meg Danielle képét, amely mellettem ért földet. - De nem kell válaszolnod. Engem ez már rég nem érdekel. Most már csak a bosszú érdekel, de sajnos te útban vagy. Félő, hogy megvédenéd a többieket. Szerencse, hogy az utazás annyira megviselt, hogy a pisztolyod a dzsekidben maradt, ami sajnálatos módon az én kezeim közé került. Most pedig megpróbálhatsz meglógni. Ha arra kérsz, még egérutat is adok neked. De azzal remélem te is tisztában vagy, hogy előlem nincs menekvés - ezt olyan fájdalmas nyugodtsággal mondta, hogy az arcom önkéntelenül is eltorzult. - Most mi ez a fájdalmas pofa? Nem próbálsz meg elfutni? Ajj, ez így nem jó, azt hittem nehezebb dolgom lesz – csüggesztette le ajkait. Jó színész volt, a legjobb, kit valaha is ismertem.

Közelebb sétáltam hozzá, majd egy hirtelen mozdulattal kicsavartam a kezéből a fegyvert, ami a földre esett, és széttört a kemény kövön. Majd az ajtó felé kezdtem futni, és teljes erőből fel próbáltam tépni, de a páncélajtó még rajtam is kifogott.

- Szép próbálkozás, de tőled többet vártam! - röhögött rajtam hangosan. - Nem megmondtam, hogy így is, úgy is meghalsz? Várj, ez költői kérdés volt - az ujján megpörgette a kulcscsomót, és előrántott egy másik pisztolyt. - De te döntöd el, hogy gyorsan és fájdalom mentesen, vagy lassan és fájdalmasan - vonogatta a vállát, majd hármat lőtt, a célzás tökéletes volt, én pedig egy másodperc töredéke alatt a földre kerültem. Kezem a vérző mellkasomra tapasztottam, erőm elfogyott, minden elhomályosult, a gyilkosom pedig csak nevetett és nevetett...

- Én vagyok az uralkodó! - mutatott végig a képeken. Végig terültem a hideg csempén, és végleg elköltöztem egy más világba.

8.fejezet - Feszültség

A vihar nekifeszült a kocsi ablakának, és dühösen verte az ártatlan üveget. A szél hangosan süvített, az égbolt villámokat szórt, az autóban pedig öt világfájdalmas képű fiú ült, gyanúsan méregetve egymást. Ez lett volna a One Direction. De csak lett volna, mert most maximum Black Direction néven futhattunk volna be, tekintve mindannyiunk gyászos öltözködését, és rezzenéstelen arcát.

- Paul! - próbáltam meg utoljára a lehetetlent.

- Mi van már megint Zayn? - fordult hátra egy pillanat erejéig, majd szemeit visszaszegezte a csúszós, vizes útra.

- Még az időjárás is ellenünk van! Látod ott, azt a villámot? - tartottam kis szünetet. Az éjszaka sötétsége egy másodpercig eltűnt, mintha felkapcsolták volna a lámpát, majd ezt követően iszonyatos dörgés csapta meg a fülünk.

- Van olyan, aki ezt nem látta? - kérdezte meglepetten, értetlen arckifejezéssel.

- Én szerettem volna nem látni! - szólt valamelyik fiú közbe, de nem figyeltem rájuk, hanem inkább válaszoltam.

- Ez egy jel. Én tudom. Érzem.

- Aha... Ha túl leszünk ezen az egészen, akkor szólok néhány embernek, hogy látnokként és jósként is szeretnéd kipróbálni magad. Tudod, igencsak jó kapcsolataim vannak - magyarázta, lappangó mosollyal az arcán. Jó volt neki, hogy még képes volt ilyen emberi dolgokra. Én már el is felejtettem, milyen érzés nevetni.

- Megleszek nélküle! - fintorogtam, és kibámultam az ablakon. - Legalább repülővel mennénk.

- Így biztonságosabb - jött a cseppet sem üdítő válasz. Na persze! Csak tudnám, ki találja ki ezeket a hülye, átlátszó, sablonos válaszokat. Külön munkakör lenne erre?

A vihar újabb csapást mért a földre, szikrázó haragja fenyegetően villogott, mellé nem túl kellemes hangot hallatva.

- Én félek! - csukta be a szemét Niall, és próbált nem a kinti káoszra koncentrálni.

- Képzeld azt, hogy egy hónapig nem eszel semmit - mondta Liam, Niall pedig rémültem nyitotta ki a szemeit. - Na, a hasad is is ilyesmi hangot adna ki - mutatott az ablak felé.

- Mikor érünk oda? - nyomott el egy ásítást Louis.

- Éppen beszéltem! - jegyezte meg Liam, de Paul válaszával félbeszakította, mielőtt újabb vita robban ki.

- Reggel - közölte egyszerűen, mintha egy egész éjszakás út természetes lenne.

-REGGEL?!- azzal viszont nem számolt, hogy a kijelentésére öt értetlen arc bámul majd rá gülüszemekkel.

- Hová megyünk mi? Túl az óperencián? - nyafogott Harry.

- Nem.

- Akkor?

- Nem mondhatom meg.

- Mégis miért? - szinte egyszerre válaszolgattunk. A párbeszéd több volt, mint irreális.

- Senki, ismétlem senki nem tudhatja meg, hol vagytok. Nem akarok kockáztatni, hogy esetleg felhívjatok valakit!

Ezen kissé elgondolkoztam. Mindannyiunk barátnőit kinyírták. A szüleinkkel nem nagyon tartjuk a kapcsolatot, évente ha kétszer látogatunk haza. De a biztonsági őrünk most kezdett el félni attól, hogy esetleg csevegni támad kedvünk valakivel. Sőt, házibulit tartunk, biztos jól kijövünk majd a kastélyban lakó csontvázakkal. Megkereshetjük Drakulát is, Harold amilyen hülye, még bele is menne. Végül is már az út is tök party hangulatban telik. Plusz még ott volt a kérdés: Ha ettől félnek, akkor miért nem veszik el tőlünk a mobilt?

Gondolatmenetem közben kissé ingatni kezdtem a fejemet, ami a többieknek is feltűnt.

- Zayn! Nem tetszik valami? - emelte égnek szemeit Paul. Igazából semmi sem tetszett, de inkább csak legyintettem, és néztem a kinti zord időt.

- Nekem viszont lenne egy-két panaszom! Egyrészt: nem vihetsz el minket egy ismeretlen helyre a beleegyezésünk nélkül - háborodott fel Louis, és cseppet sem érdekelte, hogy rábólintottunk az utazásra. Mindegy. - Másrészt, miért éjszaka megyünk? Alvás közben el fog zsibbadni a nyakam! - panaszkodott.

- Sajnáljuk, hercegnő, ez nem a luxus lakosztály! - grimaszolt Harold. Lou be akart húzni neki egyet, de szerencsére a biztonsági öv visszarántotta az ülésre.

- Fejezzétek már be! Úgy érzem magam, mint az óvodában! - ingatta tehetetlenül a fejét Paul. Igazából ez rosszabb volt az óvodai szintnél, olyan elmegyógyintézetes. Szerintem szegény ember mindennap megbánja, hogy megismert minket, és azért imádkozik, hogy megszabaduljon tőlünk. Mint mindenki, aki ismer, vagy valaha is kapcsolatban állt velünk.

***

- Grace, Grace, Grace...- állt velem szemben egy nő. Az arcát nem láttam, kapucnit viselt, én pedig behátráltam egy sikátorba. A hangja ismerősen csengett, bár már nem tudtam honnan. Gondolom, hogy nem barátilag akart beszélgetni, mert kezében éles kés csillant meg az utcai lámpák gyér fénye alatt. - Miért kezdtél ki Liammel? Hmm? Azt hitted szeret? Enyje, de kis buta vagy... - A hang fojtogatott, sokszor hallottam már, mégsem tudtam megállapítani, kié, nem tudtam hozzá arcot kapcsolni. Gyorsan kapkodtam a levegőt, mintha attól féltem volna, elfogy.

- Liam szeret - jelentettem ki, de nem tűnhettem túl magabiztosnak, mert az illető felkacagott, olyan gonoszan, hogy a hátamon felállt a nem létező szőröm.

- Ugyan! Csak bűntudata volt, amiért Daniellet előbb megcsalta veled, majd hagyta, hogy megöljék - ingatta a fejét, és közeledni kezdett. Végig gondoltam a hallottakat. - Fáj az igazság? - röhögött a képembe, én pedig a mögöttem lévő falat kaparásztam idegesen körmeimmel.

- Hazudsz! - ordítottam a képébe, de már magam sem hittem az igazamban, azonban a látszatot fenn akartam tartani.

- Rendben. - Lassan sétált egy kört a szűk, kis utcában. - Azon gondolkoztam, megöljelek-e, hiszen Liam már nem szerez tudomást a halálodról, messze van. És ha nem fáj neki, akkor nincs értelme az egésznek, tudod, nincs benne poén. Sőt, igazából azzal, hogy felkeresett, ő lökött a kezeim közé. - Újabb kört rótt le. - De aztán tudomást szereztem arról, hogy a bandában más ágyát is melegítetted már, miközben a fiúknak egytől-egyig barátnőjük volt. - Ismét ott állt előttem. - Először is ledöbbentem. Tudtam, hogy egy hitvány féreg vagy, de, hogy ennyire ne legyél semmire jó - ingatta a fejét, én pedig nagyot nyeltem. - Így született meg végső döntésem, miszerint lakolnod kell. Aztán azon a kérdésen is elidőztem, hogy hogyan vessek véget nyomorult életednek. De rájöttem, hogy ezen kár filózni. Te senkinek nem fogsz hiányozni, így nagyobb energiát beléd fektetni is hülyeség lenne - vonta meg a vállát. Hirtelen felindulásból futni kezdtem, hátha eltudok menekülni, de esélyem se volt, erős karja megragadott, majd amint felé fordultam, belém döfte a kést, melyen még egy előző áldozat vére is felfedezhető volt.

- Előlem senki sem menekül! - húzta le a kapucnit a fejéről. Dús haja a vállára omlott, és én még nyögni is elfelejtettem a fájdalomtól. Nem így terveztem a halálomat. Persze, ezt nem lehet megtervezni, de akkor sem egy szemetesben akartam, hogy landoljon a hullám, ahogy gondolom most lesz. Ezt csak tetézte a gyilkosom személye...

A szeme előtt lepörgött az életem. Mindenki elhagyott, és most az utóbbi napokban végre boldognak éreztem magam Liam mellett. De mint kiderült, ez is csak illúzió volt, egy múló árny, mint minden jó dolog az életben. Aztán sötétség. Senki nem vett könnyes búcsút tőlem...